Az olasz renaissance műveltsége [antikvár]

Jakob Burckhardt A tudományok nagy fellendülése a 19. században nemcsak a természettudományt, hanem a történetírást is felvirágoztatta. A történetírás voltaképen csak a 19. században válik szaktudománnyá, ekkor építi ki módszertanát és lát neki teljes tudományos rendszerességgel a multak feltárásának és megismerésének. A jelenről nincsenek rendszeres, egységbefogott, bizonyos szempontok és eszmék szerint csoportosított, valódiságukra nézve ellenőrzött és megvizsgált adataink. Amint ezeket a műveleteket a jelenhez fűződő benyomásainkon és élményeinken végrehajtjuk, a jelen már múlttá válik. Amint a jelent már valamilyen szempontból csoportosítani tudjuk, már multunknak és ennélfogva a történelemnek része lett. Az emberi közösség eseményeinek vizsgálata csak ott kezdődik, amikor a jelen múlttá válik, tehát bizonyos mértékiben elenyészik, megsemmisül. Különös ellentmondása ez történelmünknek. A jelen csak akkor rendszerezhető, csak akkor lehet része a tudománynak, ha múlttá vált, s amint múlttá válik, már el is enyészik, eltűnik, ugy hogy fel kell idézni, rekonstruálni kell, elvek, szempontok, eszmék szerint újra fel kell építeni. A múltnak ez az újjáépítése elsősorban a forrásoknak, a történelem fennmaradt dokumentumainak vizsgálatán és összehasonlításán, igazságtartalmuk felbecsülésén alapszik. Ez a művelet, a múlt tudományos rekonstrukciója, a történettudomány feladata. Azonban az ilymódon újjáépített mult, a tudományosan rekonstruált, elszállt idő sohasem fog jelenné, közvetlen élménnyé válni a számunkra. A mult eseményeit ahhoz, hogy igazán eleven életté, jelenné váljanak, nemcsak fel kell kutatni és egységbe foglalni, hanem valóban fel is kéli idézni, tényleg életet kell beléjük lehelni. Ez pedig művészi feladat, s éppen ezért a történetírás nemcsak tudomány, hanem művészet is. A történeti munka éppen annyira műalkotás, mint amennyire tudományos kutatás eredménye és megrögzítése. A 19. század történetíróinak, a történettudomány művelőinek nagy többsége elsősorban a tudományos feladatra vállalkozott, a kutatásra és egységesítésre, a hű rekonstrukcióra vetett súlyt. A 19. századnak is voltak azonban olyan nagy történetírói, akik mindenekfölött a tudományosnál talán nehezebb művészi feladatra, események, emberek és korok, a társadalmi és szellemi fejlődés ábrázolására, életrekeltésére vállalkoztak. A történetírás művészetének nagy mesterei a 19. században az angol Macaulay és Buckle, a francia Taine, Michelet és Renan, a svájci Burckhardt...