Bivio 2018 [antikvár]

Részlet: MÁNYOKI )ÁNOS GYŰITEMÉNYEINKÉS KINCSEIK A »kincs« (a magyarban perzsa eredetű szó) eredetileg gazdasági-jogi fogalmat jelöl, amely az ember által elrejtett és később véletlenül megtalált nemesfémkészletre, drágakövekre vonatkozik. Ebben az eredeti értelemben szól az elrejtett kincsről Jézus (Mt 13,44), majd -részben a példázat nyomán - a kincs metaforaként is megjelent az egyházi irodalomban. A reformáció korában az elrejtett és megtalált kincs nagyon alkalmas volt arra, hogy az elrejtett és újra megtalált evangélium képe legyen. E metaforikus szóhasználat ugyan nem tartozik témánkhoz, utalni azonban érdemes rá, mert éppen evangélikus körökben Luther óta erősen jelen van.' A kincs-fogalom fejlődése A köznapi beszédben a szó jelentése másként, gyakorlatibb szempontok szerint bővült: itt olyan jelentős, könnyen pénzzé tehető értéket jelöl, ami a szokásos forgalmon kívül marad, tartalékként, biztosítékként fungál; általában szintén nemesfém vagy drágakő képezi, amelyek értékállónak tűnnek, és könnyen mozgathatók. A műízlés fejlődése tovább árnyalta a kíncsfogalmat.^ Eredetileg csupán az anyag értékét vették szárrűtásba, s a kincsként fungáló ötvöstárgyak esetében az ötvös alkotómunkáját figyelmen kívül hagyták, így alkalmasínt gátlástalanul beolvasztották a legszebb műtárgyakat is. Később az ötvös teljesítménye, az alkotás színvonalá- tól függően, már jócskán megemelhette a mű értékét. Ez a fejlemény már a szellemi kincs fogalmának közelgő kialakulását jelezte. Az újkor folyamán aztán a »kincs« szó - átvitt értelemben - a szellemi alkotások területén is széles körben elterjedt: szellemi kincs, azaz kiemelkedő szellemi érték. E fogalom, a hagyományos felfogással erős ellentétben, kizárólag az alkotói munka minőségére utal, a művet hordozó anyag értéke iránt közömbös. (Az elvi közöny azonban nem zárja kí, hogy éppen az ötvöstárgyak esetében értékbecslésnél a nemesfém, ill. drágakő értékét is bekalkulálják: ekkor azonban már egy másik, piaci szempont érvényesül.) Az egyházi énekköltészetben hol az evangélium, hol maga Jézus jelenik meg kincs-metaforával. Érdekes az olyan tagadó-fokozó megfogalmazás, amely pl. a Kiskátéban olvasható, s gyermekkoromban bennem nyomban a kincs képzetét idézte föl: „ nem arannyal, nem ezüsttel, hanem szent és drága vérével. "A jelenleg használatos Evangélikus énekeskönyvben egy viszonylag kései, de irodalmi értékű szövegvers, a svéd nyelvű, finn tudatú Johan Ludvig Runeberg költeménye szólaltatja meg legszebben a kincs-metaforát: Van örök kincsünk (286. szám, Túrmezei Erzsébet ford.) A világi, különösen a szerelmi költészetben a kincs-metafora ugyancsak elterjedt, s a magyarban évszázadok óta jelen van: „Kincsnél nagyobb kincs, kinek szíve bánatba nincs" (Istvánffy-kódex). A műízlés, az esztétikai szemlélet sajátos, sokat vitatott kísérőjelenségei a sznobizmus, a giccs és a divathullám. Ebben a rövid írásban nem térek ki rájuk, amikor azonban a forgalmi értékre utalok, számolni kell a jelenlétükkel: kor és helyzet szerint igen változó arányú torzító együttható.