Egyetemes történet IV. [antikvár]

Álom és valóság kísérteties ellentéte jellemzi a XIX. század első két nagy korszakát. A napoleoni háborúkat 1848-ig követő idő az eszmék kora. Ezzel szemben az 1849-től 1871-ig terjedő korszak a valóság talaján áll. Az első periódusban a szellem emberei, a másodikban a gyakorlat emberei irányítanak. A költők, tudósok versben, cikkekben, röpiratokban bírálják a jelent és formálják a jövőt. Amikor a szabadság teremtő értékéről, a nemzeti érzés fenséges szépségéről írnak vagy szónokolnak, nemcsak a saját elképzelésüket hirdetik, hanem feltörekvő új rétegek, elnyomott, vagy hódító küldetésre eszmélő nemzetek vágyait fejezik ki. A XIX. század elején minden olyan csoport és nemzet számára, mely él és élni akar, új fogalmazású történeti teóriák, társadalomtanok, szabadságelméletek, miszsziós hitek keletkeznek. Az eszmék és eszmények álmodozó korszakában az új írástudók külföldi szellemi áramlatok hatása alá kerülnek, azokat közvetítik országukban és lehetővé teszik azt, hogy széles néprétegek éljék bele magukat idegen helyzetekbe. Messze földön fekvő országok szabadságáért, rokonnemzetek létéért lelkesednek és nem törődve a helyi lehetőségekkel, néha egészen eltérő társadalmi körülmények között akarják megvalósítani az eszme követelményeit. Így szánt végig Európán a filhellenizmus társadalmi divatja, Párisban a nemes lengyel nép szabadságküzdelmének sorsán aggódnak és számos középeurópai gondolkodó a francia polgári liberalizmus politikai elveit akarja átültetni. A korszak vége felé a fanatikus tömegek már idegen szerzők műveit olvasva, nemzeti költők verseit szavalva és világot megváltó álmodozók álmait álmodva rohannak a hazai zsarnokok, a külföldi elnyomók ellen a barrikádokra.