Eredetünk és őshazánk [antikvár]

A magyarság eredetének történetét már sokan kutatták és eredményeik fényében azt meg is írták. Az őshazát is saját meglátásai, észrevételei és a rendelkezésre álló adatok alapján jelölte ki minden kutató. S mert a kutatók felkészültsége és rendelkezésükre álló anyag lehet más és más, kikerekedett egy olyan őshazakép, amely a magyarság bölcsőjét a föld legkülönbözőbb pontjaira helyezte. Ezen túl, e tanulmányok bővelkednek meglepetésekkel fordulatokkal, amelyek alapjában rendítik meg korábbi vagy jelen ismereteinket. Sokak gondolatában talán föl is merül a kérdés - és joggal: hogy lehet egy nép múltját oly sokféleképp megírni, mint a miénket, magyarokét? Hogy fordulhattak meg őseink a világ egymástól oly távoli pontjain, mint ahogy azt a kijelölt "őshazák" jelzik? Ha áttekintünk eredtünk és őshazánk kérdéseit boncolgató tanulmányok rengetegén, arra döbbenünk rá, hogy az elénk táruló kép sokkal inkább hasonlít egy mezei virágokból kötött csokorhoz, mint egy nép valóságos történetéhez. Mégis azt kell mondani, e tanulmányokban leírtak, ha nem is egészükben, de részleteikben beilleszthetők népi, nemzeti történetünk valamely szakaszába. E tanulmányok javarészt sem önmagukban, sem együttesen nem alkotják a magyar múlt egészét, mert figyelmen kívül hagytak egy alapvető tényezőt. E tényező nem más, mint maga a köznép, mely alap alkotó eleme minden társadalomnak, s amely jelentőségét a tudomány csak napjainkban kezdi fölismerni. A korai kutatók csaknem kizárólag írott források és nyelvi kapcsolatokra támaszkodtak. Ismeretes, hogy múlt kutatásában megvan mind a kettőnek a maga helye és értéke, mint ahogy megvan fogyatékossága is. A nyelvészet ellen azt lehet fölhozni, hogy nem tud helyhez és időhöz kötni. Amin azt kell érteni, a nyelvész ki tudja mutatni két, esetleg több nyelv közötti rokonságot, de, hogy e nyelveket beszélő népek hol és mikor találkoztak, azt írásos emlékek hiányában vagy más tudományágak segítsége nélkül nem tudja kimutatni. A kizárólag csak írott kútfőkre alapozott munkákat is az egyoldalúság jellemzi. Ez érthető, hiszen maguk a kútfők is egyoldalúak. Egyoldalúságuk több szempontból is kimutatható. Itt csak a köznéppel kapcsolatos néhány fontosabb fogyatékosságot érdemes fölemlíteni. E kútfőkből gyakran kiérződik az elfogultság, a hanyagság, sőt esetenként kiérződik az elfogultság, a hanyagság, sőt esetenként a tudatos ferdítéstől sem riadnak vissza. Legsúlyosabb hiányosságaik azonban mégsem ebben keresendők, hanem abban, ami kimaradt belőlük vagy éppen csak meg lett említve. A korai századokban, ezredekben ugyanis megéneklésre, följegyzésre méltót inkább csak karddal és íjjal lehetett cselekedni, verejtékkel nem. Így érthető, hogy a mindenkoron nagyobb tömegeket képező köznép társadalmi szerepének jelentősége rendszerint figyelmen kívül maradt. Létükről leginkább azon híradásokból tudunk, amelyek arról számolnak be, hogy ez vagy az az uralkodó, vagy ország hány tízezres, százezres hadsereget állított ki. Továbbá azt is érdemes figyelembe venni, hogy e följegyzések ugyan a látottakat, tapasztaltakat és hallottakat örökítették meg, mégsem tekinthetők a mai értelembeni oknyomozó szakdolgozatoknak. Ez viszont semmit sem von le értékükből. Csupán tudomásul kell venni, hogy nem lehet e forrásokra oly kizárólagossággal és fenntartás nélkül támaszkodni, ahogy a tudomány ezt eddig tette. Ezt egyébként a nyugati forrásokban lelhető magyar vonatkozású följegyzések elfogultsága sokszorosan indokolttá teszi. E dolgozat célja, hogy bemutassa, esetleg beillessze az elfelejtet földműves köznép történeti szerepét a magyarság kialakulásában - hiszen őseink kell tekintenünk mindazon népeket, amelyek a Kárpát-medencében végleg megtelepedtek, mert vérük ereinkben lüktet. E szempontból a legfontosabbak: Árpád népe, az avarok és az őstelepes földműves nép -, s ezzel hozzájáruljon a magyarság eredete és őshazája rejtélyének megoldásához. E kérdés tárgyalása előtt azonban tekintsük át röviden a fontosabb őshaza- és származáselméletek körüli tudnivalókat.