Kvuca és kibbuc [antikvár]

Történetének kezdete óta szünetlenül, mind hatalmasabban megújuló erővel él az emberiségben a vágy lelkének elvesztett paradicsoma, a közösség után. Minden időben akadtak emberek, akik magasabbrendű értelmet, ethost kerestek és talán éppen, mert kerestek, nem találtak az életben. Magukban alkottak hát más világot, világot, mely az egymás elleni állandó harc, az erőszak, a gonoszság, butaság zűrzavara helyett a kölcsönös megértés, szeretet, a tudás, a közös erőfeszítés, az igazi, benső szabadságból fakadó rend alapjain emelkedik az egek magasába. Azt azután koruk szelleme és saját adottságaik határozták meg, hogy a lelkükben izzó elképzelést, ösztönös vágyat a multba vetítik-e ki, mint a latin költők, akik egy étellel-itallal, vérrel, szerelemmel, pénzzel, hatalommal tulságosan jóllakott császárság fényében fáradt szomorúsággal a kezdetleges boldog aranyidőket sírták vissza; vagy a társadalmon kívül, mintegy az egek birodalmának földi gyarmataként kísérlik megvalósítani, mint a középkor szerzetesei, vagy pedig a jövőtől várják a megváltást. De az egyszer útjára indított gondolat emberfejből emberfejbe jár, hat, alakul, míg otthont nem teremt magának a földön.