Bővebb ismertető
Előszót írni nem könnyű dolog. Nem könnyű, talán azért sem, mert kötelesség: ezt diktálja a kánon, így lesz teljes a könyv, a szakkönyvek olvasóinak befogadásmechanizmusa az előszó láttán indul be, hogy ne jöjjek rögtön a kutyás hasonlattal. Előszó nélkül csak a legjobb könyvek kezdődnek, amikor az első mondat után ott találja magát az olvasó egy szaharai helyőrségben, három légiós és egy orosz hússaláta társaságában. A szakkönyvekkel ez nem fordulhat elő, és ez nem értékítélet, inkább egy keserű tény megállapítása a magam számára: előszó nélkül nincs szakkönyv. Különösen nincs tanulmánykötet. Hogy ez mennyire így van, ezt személyes tapasztalattal tudom igazolni: néhány éve volt szerencsém egy könyvet előszó nélkül megjelentetni, és igazat kellett adnom az engem támadó szerzőknek, akik szerint a könyv igencsak kurtán-furcsán kezdődött. A szerzőket ez úton is szeretném nyilvánosan megkövetni: az előszó nélküli kezdés nekik is furcsa volt, elhanyagoltnak érezhették magukat abban a világban, ahol jellemző visszhang nélkül hagyni könyveket, éppen ezért az első, bármennyire is futólagos reflektálás valahol egy előszó feladata lett volna. A megkövetésnek azért is van itt a helye, mert jelen szerzők némelyike ott bontogatta szerzői szárnyát. Ez az előszó, bár nem szólhat arról a kötetről, arra is reflektál, hisz az a fajta széles körű, elméletekkel és empíriával egyaránt alátámasztott, alaposan tájékozódó érdeklődés, amely ebben a kötetben, a nevezett szerzők tanulmányaiban megmutatkozik, már ott is fellelhető volt.