Magyarország az ezredforduló után [antikvár]

A mai világban sokszor eszünkbe juthat Hegelnek „Az úr és a szolga dialektikája" című művében leírt története. A teremtés kezdetén az ember egyedül kóborolt, szabadon élt, énekelt, táncolt, amíg egy napon váratlanul egy másik emberrel találkozott, aki ugyanazon erdőben ugyanazon szabadságot élvezte. Beszédbe elegyedtek. Mindegyik a szabadságával, a hatalmával dicsekedett, amíg egyszerre csak mindketten rádöbbentek, hogy veszélyben a szabadság, hiszen csak egyikük uralhatja az erdőket. Kitört közöttük a harc, egymásnak estek, birkóztak, végül az egyik felülkerekedett és már nyúlt egy kő után, hogy azzal agyoncsapja a másikat. Az, látva reménytelen helyzetét, könyörgött az életéért és fölajánlotta, hogy rabszolgaként szolgálja őt élete végéig, így megszűnt az egyik szabadsága azáltal, hogy a másiknak a rabszolgájává vált. Hegel szerint ez a történet maga a történelem: úrtól a rabszolgáig és a rabszolgától az úrig. Egy nap ugyanis a rabszolga, miután kiismerte urát, ő támad az ura ellen, ő nyúl a kő után, míg a másik könyörög kétségbeesve az életéért, és ezzel szerepet cserélnek. Hegel szerint a tengely, ami körül a történelem kereke forog, az erős és a gyönge közötti dialektikus feszültség. Sokszor úgy tűnik, hogy mai világunk is igazolja Hegelt. Sőt mi, mai emberek, még tovább mehetünk, mert hiszen az emberiség mintha Istentől is félne; szabadságát félti Istentől. Tudjuk nagyon jól, hogy az ateizmus fölszabadítani akarta az embert. Akik átéltük a kommunista diktatúrát, ismerjük a marxizmus valláskritikáját, ami szerint a hatalmon levők kihasználták a vallást, Isten mögé bújva zsákmányolták ki a népet, úgyhogy az ember számára a szabadságot éppen az adja, ha fölszabadítják az Isten-hit téveszméje alól. Ismerjük azonban az eredményt is: két világégés, gyűlölködés, harag, bosszúállás, humanizmusról szajkóznak miközben folytonosan egymás, és Isten ellen is harcolnak. II. János Pál pápa apostoli levelében készíti fel az emberiséget a harmadik évezredre.