Médiatörténeti tanulmányok [antikvár]

Előszó A kötetünkben közölt tanulmányok - amelyek közül néhány korábban előadásként is elhangzott az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Médiatörténeti Kutatócsoportjának konferenciáin - sokféle témát érintenek, ám közös bennük a változásokhoz való alkalmazkodás motívuma. A 19. század végétől a magyar társadalom életében is egyre jelentősebb szerepet játszott a hatalmas fejlődésen átmenő tömegsajtó, amely folyamatos kísérletezésre ösztönözte a közélet különböző szereplőit, hogy megkíséreljék saját érdekeik szolgálatába állítani az új tömegkommunikációs eszközöket. Az első tanulmányok a dualizmus korszakát vizsgálják. A céltudatos médiahasználat egyik rendkívül érdekes példája a világhírnevet élvező Szamosi Elza operaénekesnő karrierépítése, amelyet Szabó Ferenc János tanulmánya rekonstruál. Szamosi számos eszközt vetett be annak érdekében, hogy érdekessé tegye saját személyét a tömegsajtó számára, tudatosan alkalmazta például fényképeit, hangfelvételeit, a férjével kapcsolatos magánéleti botrányait, és jól kiszámította interjúinak lehetséges hatásait is. Karrierje csúcsán pedig egyfajta szerepcsere következett be: ekkor már nem a média vitte a hírét az énekesnőnek, hanem az énekesnő neve vált reklámhordozó médiummá. Klestenitz Tibor tanulmánya azt az alkalmazkodási folyamatot mutatja be, amelynek során a frissen létrejövő katolikus politikai szervezet, a Néppárt egyik regionális lapja, az Esztergom megtalálta szerepét a helyi médiakörnyezetben. A megyeszékhelyként és egyházi központként jelentős, de országos szinten csekély súlyú város katolikus lapja híradásaiban ügyesen ötvözte a regionális és az országos ügyeket, illetve a Néppárt politikájának képviseletét, ami hozzájárult ahhoz, hogy hosszabb távon is életképesnek bizonyult. 1914-ben a társadalomnak ismét egy új jelenséggel, a világháborús tömegpropagandával kellett megismerkednie. Takács Róbert ennek hatásmechanizmusait tárja fel a Borsszem Jankó című élclap elemzésének segítségével: a propaganda egyik fő feladatát az ellenségképzés jelentette, amihez a humor eszközei igen hatékony segítséget jelentettek. A Borsszem Jankó nem csupán az ellenséges népeket és politikusokat vette célkeresztjébe, de rendszeresen foglalkozott a „belső ellenségekkel", például a nemzetiségekkel vagy a kor gazdasági ügyeskedőivel. Következő három tanulmányunk a Horthy-korszakkal foglalkozik. Az 1920-ban megválasztott Nemzetgyűlés politikusainak sajátos viszonyok között kellett dolgozniuk, hiszen a háború véget ért ugyan, ám az ellenforradalmi kormányok továbbra is fenntartották az eredetileg csak a hadiállapot idejére szánt cerrzúra működését. Paál Vince tanulmánya azt elemzi, hogy 1920-1921-ben a Nemzetgyűlés különböző politikai csoportokhoz tartozó tagjai hogyan viszonyultak ehhez, milyen kifogásokat fogalmaztak meg a rendszerrel szemben.