Bővebb ismertető
- Az "EURÓPA"-Club 10 éve a Pazmaneumban - A bécsi Pazmaneum, amelyet 1623-ban Pázmány Péter bíboros alapított, hogy a magyar pap-nevelést európai szinten előmozdítsa, mai megítélés szerint kb. három és fél századon keresztül meg is felelt rendeltetésének. Ez idő alatt 6 bíborost, 100 püspököt és mintegy 6000 papot adott az egyháznak. A krízis századunk közepén állt be. A II. világháború utáni kommunista hatalomátvétel, valamint az általános lelkészhiány miatt a Pazmaneumból eltűntek a kispapok. A papképzés megszűnt, de a magyarság számára nem veszett el a ház, mivel az intézmény rektorai bölcs előrelátással világi egyesületek előtt is megnyitották kapuját. Dr. Gianone Egon rektor visszaemlékezése szerint 1944 őszén mindössze három növendék maradt a házban. Mivel az épület lényegében üresen állt, arra kellett vigyázni, nehogy a németek megszállják. Ezért a magyar főkonzulátus által Bécsbe telepített magyar kórházi személyzetet, orvosokat és ápolókat helyezték el benne. 1946-ban új növendékek kerültek a házba, 1948-ban már majdnem húszan voltak, de röviddel ezt követően végleg leereszkedett a vasfüggöny, és a Pazmaneum kapcsolata Magyarországgal gyakorlatilag megszűnt. Akkor a Vatikán a nunciatúrán keresztül a bécsi érseket kérte meg, hogy a Pazmaneumot mint alapítványt pártfogásába vegye és gondozza.
szülész- nőgyógyász
1943-ban születtem Kolozsváron, 1969-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán szereztem diplomát, 1973-ban szülészet-nőgyógyászatból szakvizsgáztam. 1969-től a Szentesi Megyei Kórház, később Területi Kórház szülészeti osztályán dolgoztam, osztályvezető helyettesként vonultam nyugdíjba. Fő tevékenységi területem a nyílt és laparoszkópos szülészeti és nőgyógyászati műtétek voltak. Gyakorló orvosi tevékenységem mellett érdeklődésem az orvostörténet, ezen belül a szülészet-nőgyógyászat története felé irányult. 1987 óta több mint 50 orvostörténeti dolgozatom jelent meg lektorált folyóiratokban (Orvosi Hetilap, Magyar Nőorvosok Lapja, Lege Artis Medicinae), ennek több mint fele a császármetszés kultúrtörténetének témakörében. Orvostörténeti munkásságomat 2014-ben Markusovszky-díjjal honorálták. Az 1997-ben megjelent, A császármetszés története és ikonográfiája című rövid tanulmányom hiánypótló volt, azóta is hivatkozási alapnak számít a magyar orvostörténeti irodalomban. A császármetszés kultúrtörténete című, most megjelenő könyvem széles kitekintést nyújt a témában az ókori irodalomtól a műtét modern irodalmi és képzőművészeti megjelenítéséig. A könyv nem szakkönyv, a művelt laikus olvasóközönség számára is élvezhető formában íródott.