Merítés [antikvár]

Merítés. Tanulmányok Szilágyi Miklós tiszteletére. Szerk. Bali János, Jávor Kata. Budapest, 2001. 5-7. p. Szilágyi Miklós köszöntése Az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársai 1999. február 5-én bensó'séges ünnepségen köszöntötték Szilágyi Miklóst, az intézet tudományos igazgatóhelyettesét hatvanadik születésnapja alkalmából. Az ünnepelt Tiszafüreden született 1939. február 4-én, s a szülőhely sok tekintetben meghatározta sorsát és kutatói pályafutását. Gimnáziumi tanulmányait Tiszafüreden elvégezvén, 1957-ben felvételt nyert a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-néprajz szakára. Ezekhez kiegészítő' szakként hamarosan felvette az akkoriban szerveződő népművelés szakot is. Magyar szakján Bartha János, Bán Imre, Juhász Géza, Kálmán Béla, Papp István, a néprajz szakon Gunda Béla tanítványa volt. Igen erős irodalmi érdeklődése dacára a néprajzon belül nem a folklórral, hanem a „tárgyi néprajzzal" kezdett foglalkozni, minthogy a zsákmányoló gazdálkodás, így a halászat kutatását szűkebb szakterületének tekintő Gunda professzor azt kívánta. így esett, hogy Szilágyi Miklós szakdolgozati témáját - a Közép-Tisza népi halászatát — már elsőéves korában kijelölték. Távolabbi célkitűzés volt a magyar halászat összehasonlító néprajzi vizsgálata, Hermán Ottó és Jankó János munkásságának folytatása, az ún. Jankó-revízió elvégzése stb. Ennek a távolabbi aspirációnak hasznára lehettek a magyar szakkal járó finnugor nyelvészeti stúdiumok, az orosz és német lektori órák, az idegen nyelveken megjelent halászati tárgyú kötetek lapozgatása Gunda professzor gazdag könyvtárában, s a mindennapos konzultációk. A KLTE Néprajzi Tanszéke a diploma megszerzése után Szilágyi Miklósnak egy tanszéki könyvtárosi állást tudott felkínálni, amelyet egy tanéven át be is töltött (1962-1963). Az egyetemi évek alatt íródtak, s jelentek meg a tanszék évkönyvében, a Műveltség és Hagyományban első szakcikkei: A magyarországi borítóhalászat fejlődésének néhány kérdése (1961); Egy kezdetleges halfogási mód és európai elterjedése (1963). (Az utóbbi német nyelven is megjelent az Acta Ethnographica 1965. évi kötetében.) Az ígéretes kezdés után életútja váratlan fordulatot vett, amikor állást keresett Szolnokon. A Damjanich Múzeumban töltött bő egy év után (1963-1964) kinevezték a gyulai Erkel Ferenc Múzeum igazgatójává (1964-1969). Ezekben az években „szokott rá" a levéltári kutatásra, fordult érdeklődése a történeti néprajz irányába. Lemondott a magyar halászat őstörténeti irányultságú, összehasonlító módszerű, azaz főként tárgytipológiai egyezésekre építő kutatásáról, Jankó János eredményeinek revíziójáról. Mellesleg - a szolnoki, gyulai könyvtári viszonyok közepette - az európai összehasonlító vizsgálatok folytatására nem sok esély kínálkozott. Váratlan eredményeket hoztak viszont levéltári, történeti néprajzi kutatásai. A nagykunsági, békési mezővárosok 18. századi tanácsjegyzőkönyveit kiaknázva Szilágyi Miklós árnyalt képet rajzolt, perdöntő adalékokat közölt a Tiszántúl középső harmadának anyagi műveltségéről és lokális társadalmairól. (Adatok a Nagy-Kun-ság XVIII. századi néprajzához. Szolnok, 1966; Turkeve és Öcsöd kertes települése. Néprajzi Közlemények XII. 1967. 1-2. sz. 3-11.; A Nagy-Kunság juhászata a XVIII. század végén. Ethnographia LXXIX. 1968. 3. sz. 350-367.) Voltaképp a pálya későbbi állomásain, munkahelyein is tiszántúli mezővárosok történeti néprajzi vizsgálatát és ifjúkori halászati témáinak feldolgozását folytatta.