Művelődéstörténet és természettudomány [antikvár]

Az a viszony, mely az ember és a természet közt kezdetben fennállott és a vad népeknél ma is fennáll, lényegesen más, mint amilyenről a költők és bölcselkedők álmodoztak. A képzeletük szülte kedves képekben nem volt szemernyi valóság sem. Azok az idillikus viszonyok, amelyek közt az ifjú emberiséget elképzelték, nem léteztek soha és sehol. Nem aranykorszakkal, hanem kőkorszakkal kezdődött mindenütt az emberiség története. A költők képzeletében megelevenedett nemes pásztorok és bájos pásztornők, akik áldott vidékeken, dús legelőkön őrizték nyájaikat és azoknak hozamából ártatlan erkölcsökben és a legteljesebb boldogságban éltek, a valóságban visszataszitóan rút, nyers hordák voltak, akik örökös harcban álltak az éhséggel, a vadállatokkal, az idő viszontagságaival; piszokba merülve, teljes tudatlanságban éltek, a nőt szolgaságba hajtották, az öregeket eltaszitották. A szükségparancsolta emberevést a babonás szokások szentesitették. Ilyen emberek lelki világába épen olyan nehezen gondolhatjuk bele magunkat, mint a gyermekekébe. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kivül azoknak a nemzedékeknek a vivmányait, melyeknek vállán emelkedtünk mi a magasba s a melyeknek mérhetetlen munkafelhalmozása a mi javunkat szolgálja. Ha Broca Pál szerint a mai párisi lakos átlagos agya mennyiségben felülmúlja a XII. században élt párisiét, nem tehetjük-e fel, hogy a fokozatos fejlődés következtében a mi agyunk is fejlettebb lett, mint amilyen a kőkorszakbeli ősünké volt százezer évvel ezelőtt? Természettől fogva is tökéletesebb agyunkat már korán számtalan tudattalan benyomás éri, később pedig a tudatos nevelés befolyásának van alávetve annyira, hogy aztán azoknak a még félig állatias lényeknek az agyvelejével össze sem hasonlitható...