A hódító iszlám [antikvár]

Az iszlám mindenekelőtt rendkívül gyors elterjedéséről nevezetes. Születését a 622. esztendőre teszik, ekkor települt át Mohamed Mekkából Medinába. Még két nemzedéknyi időre sem volt szükség, és az egyik irányban már eljutott az Atlanti-óceánig, a másikban Közép-Ázsiáig. Nem kevésbé rendkívüli, hogy az ily gyorsan meghódított területekre - az európai országok kivételével - utólag is mindenütt nagy hatást gyakorolt, s később Dél-Ázsiában és Afrikának a Szaharától délre eső vidékein is elterjedt. Történelme folyamán számos eltérő hagyományú, szokású és nyelvű nép került a hatása alá. Joggal vetődik fel tehát a kérdés, vajon létezik-e egyáltalán olyan közös kultúra és művészet, amelyet indokoltan iszlámnak lehet nevezni. Ez a könyv úgy igyekszik megválaszolni ezt a kérdést, hogy az írásos források fényében vizsgálja azokat a helyeket és emlékeket, amelyek az iszlám történetének első nyolcszáz esztendejéből fennmaradtak, tanulmányozza magukat az épületeket, azok alaprajzát, elrendezését, stílusát és díszítését. Az újabb régészeti kutatások ellenére még mindig sok tennivaló vár az ásatókra. Az iszlámmal foglalkozó régész legfontosabb vizsgálati anyaga a máig megőrződött emlékek. A modern tudomány ma már képes arra, hogy a hozzáférhető nagyszámú, változatos forrásból szerzett tények és adatok megfelelő értékelése révén felidézze a középkori iszlám múltat, de ezek a szakmunkák nem a nagyközönséghez szólnak. Vannak ugyanis leküzdhetetlen akadályok: a régész leírhatja, milyenek voltak az épületek, ám az intézmények, amelyek helyet kaptak bennük, nem mindig fejlődtek velük összhangban. Az intézményeket tehát a történészeknek vagy a jogtudósoknak kell értelmezniük. Mivel az iszlám mélységesen konzervatív vallás, sok minden kiderül abból, hogy milyen újításokat utasít el. Kedvező esetben a jogi és történeti források teljesebbé teszik a fennmaradt építészeti emlékek és a rajtuk látható feliratok tanulmányozása során szerzett tudásunkat. A korabeli Bagdadból azonban, amely 1258-ig az Abbászida kalifátus székvárosa volt, jóformán semmi sem maradt, az egykori várost a középkori topográfusok leírásaiból ismerjük. A keleti kalifátusnak (Masrik) is csupán néhány nagyvárosában - Sirázban, Nisápúrban vagy Mervben - őrződtek meg emlékek. Ami pedig a tunéziai Kairouánt, Córdoba után a nyugati iszlám (Maghrib) második legnagyobb középkori városát illeti, történeti forrásait még nem dolgozták fel megfelelően.