Bölcsességek könyve I-II. [antikvár]

BEVEZETŐ „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, a feladat az, hogy megváltoztassuk.'''' íme egy idézet, amelyben szinte „minden benne van": a világot meg kell változtatni (aminek szükségképpen az a premisszája, hogy a régi világ rossz), és ehhez filozófia (is) kell. Ám a változtatáshoz (és az ezt segítő filozófiához) nyilván egyéb is szükséges - ez a marxi sűrítés tehát önmagában mégsem ölel fel „mindent". De hiszen nem is azt akarja. Az olvasót, a befogadót az ilyen frappáns megfogalmazás hallatán vagy olvastakor a teljesség érzése tölti el, hiszen minden jól megfogalmazott tétel a lényeget fejezi ki, s egyben evidenciaélménnyel szolgál. Minél inkább fogalmi, sőt matematikai a „tétel", annál inkább megfogalmazhatja a lényeget, a törvényt - csakhogy az élet gazdagsága, színei mindinkább hiányoznak belőle. Az élet teljességének, a jelenségvilág sokszínűségének élményét csak a művészi kifejezés nyújthatja. Mindez persze közhely - de nem az-e a közhelyek értelme, sőt érdeme, hogy közhellyé lehettek? A komolyság ne szegje játékos kedvünket - gondoljuk tovább a föntieket: egyrészt tehát tétel kell, a törvény szinte matematikai pontosságú kifejezése (tudomány), másrészt viszont gazdagság, sokféleség, a teljesség, sőt a szépség élménye (művészet). Együtt? Erre csak a költészet képes, vagy költészetbe oltott filozófia. Műfajilag: az aforizma, a szállóigévé lett gondolat. Érthető hát, hogy ez a kifejezésforma évezredek óta népszerű. De azért nem mindegy, mi az igazságtartalma. S ha ez utóbbira is figyelünk, akár dogmatikusak lehetnénk: Marx, Engels, Lenin s a dialektikus materializmus néhány további bölcselője mai tudásunk sze-