Avatástól ballagásig [antikvár]

BEVEZETŐ „Béadták a vadszamár fiat a scholába, tizenkét esztendő múlva kijött egy mindenfelé ordító, visító, nyerítő nagy vadszamár, sem istene, sem hazája törvényét, sem a históriákat, még csak az ő maga eleinek viselt dolgait sem tudta, mégis országot, eklézsiát, országos hadakat igazgasson! ( ) igenis, hogy a kömíves csákány, kalán, kő s mész nélkül várat építsen " Ezeket a szenvedélyes feddő szavakat Bethlen Miklós, a 17. századi Erdély kancellárja, a kiváló iró vetette papirra Őnélet-írásáhdin. Úgy látszik, megvolt a véleménye a korabeli iskolák oktató és nevelő módszereinek „eredményességéről", valamint a diákok igyekezetéről vagy - mai divatos szóval élve - fejlődőképességéről. Akadhattak azonban kivételek is. Elsőnek mindjárt magát Bethlen Miklóst említjük, akiből igencsak művelt, nagy tudású, európai méretekben gondolkodó férfiút nevelt a gyulafehérvári, majd a kolozsvári iskola, később néhány külhoni akadémia. Diákéveinek nem csupán a rossz emlékeit eleveníti föl, hanem a jókat is. Például, amikor egyik tanítójáról ír: „Keresztúri Pál professzorom keze alatt voltam három esztendeig. Ki hinné, hogy sokszor ne hibáztam volna, mégis egyszer csapott csak arcul tanulás közben, nem hogy vert volna. Játékban magyarul, egyébkor ugyan deákul beszéltünk. Megelőzte, hogy a gyermek unatkozzék, s felette terheltetvén el ne idegenedjék a tanulástól. Igen reá vigyázott arra a mondásra: »Omnia sponte fluant absit violentia rebus!« Minden magától folyjék, távol legyen a dolgoktól az erőszak!" Túlterhelés, elidegenedés Milyen „modem" kifejezések a 17. századi szövegben! Bethlen Miklós emlékezéseiből az is kiderül, hogy már a régi iskolában is kettőn állt a vásár: a tanitón és a diákon. De hát akár babérkoszorúval övezve, doktori címmel ékesítve bocsátották útjára, akár „nagy vadszamárként" eresztették szélnek, a fiatalember életéből nem múlt el nyomtalanul az a néhány év, amit a diákközösségben, szigorú törvények szabta korlátok közül néhanap kicsapongva