Zene és bor [antikvár]

A dal szájhagyománnyal éli életét. Minden előadása kissé eltérő, csakúgy, mint az előadó személyisége, hangulata és képességei. Ha elég sokáig megmarad a köztudatban, slágerré, örökzölddé, a kulturális örökség részévé válik. Aki kételkedik ebben, hallgassa meg Schubert Ave Mariáját vagy Verdi áriáit. A dalok napjainkban is jelen vannak, és állandóan ugyanarról szólnak sok-sok nyelven - az emberek életéről. Nem lehet őket információra redukálni, nem sajátíthatók ki és nem is lophatok el. A dal csupán egy része a zenének. Amellett, hogy összhangot fejez ki, egyfajta személyes hozzájárulás a világ szebbé tételéhez. A zenének megvannak a maga építőelemei, amelyek nem bonthatók tovább (hangok, ritmusok, akkordok, egybecsengések, melódiák). Külön-külön egyik sem zene, de együttesen, bár nem szükségszerűen, azzá válhatnak. Magára a hangra jellemző a hosszúsága, az ereje, a magassága és a színezete. A hangok akkordokba állnak össze, ezek harmóniákba, amelyek szüntelen változásukkal alkotják a dallamokat. De mi a közös a zenében és a borban? A hatásukban közösek, hiszen mindkettő hat az érzékeinkre. A zene a hallást szólítja meg, a bor pedig az illatával szól hozzánk. Mindkettőt az érzékszerveink által képezzük érzésekké, az érzések pedig addig alakulnak, míg végül harmóniába olvadnak össze.