Egy szenvedély története I. [antikvár]

" bben a könyvben visszatekintek az elmúlt csaknem 30 évre, amely alatt - a férjemmel együtt -- intenzíven foglalkoztunk a kortárs képző- és iparművészettel. Visszatekintek a művészekre, akikkel -megismerkedtünk, akik közül sokan barátaink lettek, akiknek gondolatai, élete nemcsak a művészetükben bontakozott ki szemünk láttára, hanem az életkörülményeik, elmondásuk alapján múltjuk is kirajzolódott, ebben a nagyon változatos sorsfordító korszakban, a huszadik század utolsó évtizedeiben és a huszonegyedik század elején. A rendszerváltás utáni korszak különösen az idős művészeket sújtotta, akik nem tudták már hónuk alá fogni a tárgyaikat és házalni velük, fizikailag sem bírták, de szégyellték is. A rendszerváltásig érezték, ha nem is mindig a teljesítményükhöz méltó módon az állam anomáliáktól nem mentes, de mégis hatásos több szálon eredeztethető segítő szerepét, ami azonban a rendszerváltással egy csapásra megszűnt. Akinek nem volt állása (tanítás, alkalmazott grafikai munkája, vagy családtagjainak stabil keresete, stb.) nagyon nehéz, méltatlan helyzetbe került. Ezért is határoztuk el, hogy a 90-es évek elejéig gyűjtött, nagy értékű, zömében a 20. század első felében keletkezett művekből álló gyűjteményünket eladjuk, es annak értékéből, valamint jövőbeli anyagi lehetőségeinkből a kortárs művészetre, a művészek támogatására fordítunk nagyobb összegeket. Ösztönösen éreztünk rá erre, és próbáltunk az általunk, illetve a művészettörténészeink által különböző szempontok szerint kiválasztott művészek helyzetén javítani. Bíztunk a magyar kortárs képzőművészet nagyszerűségében, európai színvonalában, szakértőink tudásában és saját értékítéletünkben. Annyiban szerencsénk volt, hogy a rendkívül széles kapcsolatrendszerünkben számos tehetős ember is volt, akik elhitték nekünk, hogy amit nálunk látnak, és ami tetszik nekik az érték, nem vallanak vele szégyent, bátran költhetik kortárs művészetre a pénzüket, nem értéktelen dolgokba fektetnek be, és így segítenek a nagy művészeken. Érdekes volt 10 évvel később, 2000-ben visszaigazolva látni mindezt. Ekkor kértük fel Gyémánt Lászlót, a kiemelkedő portréfestőt, hogy rólunk és a galériánkhoz kapcsolódó művészekről fessen egy nagyméretű képet. Az ötletet az adta, hogy előtte Norvégiában jártunk, és az ottani Nemzeti fvlúzeumban láttunk egy 19. századi képet, amelyen egy gyűjtő házaspár egy gyönyörű kertben, egy asztaltársaságnyi művésszel beszélget. Azt hittük, hogy az állandó kiállító helyünk, a soproni Artner-palota valami ilyesmire ihleti meg Lászlót, hiszen számtalan olyan rendezvényünkön vett részt, amelyen vendégül láttuk az éppen ott tartózkodó művészeket, művészettörténészeket, írókat, költőket, színészeket. Ö azonban úgy építette fel a festményt, hogy középre festette Harasztynak az Erőátvitel című mobil szobrát, a képzeletbeli falakon festmények lógtak, mintha egy galériában lennénk, a szobor köré állította a művészeket, mintha