Bővebb ismertető
A szerkesztő kétségei és gyötrelmei az identifikáció kapcsán
Lehet, hogy maga a kérdés rossz, de mindenképpen időszerű. Rossz talán azért, mert a mai fiatalság értékrendjében nem biztos, hogy Európa, sőt az sem, hogy a haza áll elöl, sok minden más előtt. Lehet, hogy egy megkésett nemzedék keresi saját értékrendszerét az utódokon. Vagy egy eleve politikai indíttatású habitációt kér számon olyanokon, akiknek már mást jelent a politika, mint elődjeik hosszú sorának? A kérdés más szempontból azonban feltétlen időszerű. Nagyon is, hiszen ezeréves történetünk során most csillant fel először igazán a remény, hogy létrejön egy olyan igazi európai egység, esetleg Egységes Európa, ahová érdemes és reményteljes bizonyos szempontból egységes félként betagozódni akkor is, ha ennek ára van, s mert önmagunkhoz képest — valljuk be — veszélyei is vannak. Ara, hogy sok mindent fel kell adni tegnapi önmagunkból, s hogy sok tekintetben fel kell zárkóznunk; veszélye, hogy többet adunk fel, mint kellene, többe kerül a felzárkózás, mint amennyit elbírunk, s az elveszett önmagunkért nem kapjuk meg cserébe új önmagunkat. Ezeket a kérdéseket most, a csatlakozás hajnalán nem lehet lesöpörnünk az asztalról, s egyszerűen nyakába varrni annak a nemzedéknek, amelynek csináljuk, akiknek majd élniük kell benne, akiknek már eszerint kell alakítaniuk identitásukat; a mai iskolásoknak. Utolsó pillanat, hogy szembenézzünk a kérdéssel, s elsősorban mi történészek, ha hiszünk abban, hogy az identitás egyik legsúlyosabb — ha épp nem a legsúlyosabb — tényezője a történelem, amit mint a múlt, a teljes históriai múlt örökségét hordunk magunkban, s aminek ismeretét - vagy félreismeretét -, tudatát - vagy hamis tudatát - épp az iskolai képzés plántálja bele a nemzedékekbe. Foglalkozni kellett és kell tehát a kérdéssel nekünk, történelemtanároknak, nem egyszerűen átengedve a kérdést a politikusoknak és a zsurnalisztáknak. Mi még objektívan tudhatunk szembenézni a kérdéssel - amennyiben egyáltalán van objektivitás bonyolult lélektani