Férfi, esőben [antikvár]

Egység, egyformaság nélkül Renzo Piano, az újjáépülő Potsdamer Platz, az épületek szerves egysége és az emberléptékű terek tervezője A második világháborúig a világvárossá fejlődött Berlin egyik legfontosabb központja volt a Potsdamer Platz környéke. Itt állt az 1945-ben porrá bombázott Potsdamer Bahnhof, s körülötte kávéházak, szállodák, szórakozóhelyek, mozik, színházak sorakoztak. Itt ragyogtak talán a legfényesebben az új évszázad csodái közé számító fényreklámok, s itt haladt át a legtöbb gépkocsi a város északi és déli, keleti és nyugati felét összekötő útvonalakon. Akkora volt a forgalom, hogy itt épült föl a város első közlekedésirányító tornya, s olyan fontos volt az a világvárosi képzet, amely a környékhez kapcsolódott, hogy Mies van der Rohe álmai szerint itt kellett volna megépíteni azokat a felhőkarcolókat, amelyek egészen olyanná tették volna Berlint, mint amilyenek az Újvilág metropoliszai. Hogy mi minden veszett el a Potsdamer Platz és környéke elpusztításával Berlin ostroma idején, azt évtizedeken keresztül csak a szakemberek tudták, hiszen minden megsemmisült a környéken - persze a túlélők, akiknek egyik része azután a kettéosztott Berlin keleti, a másik a nyugati városrész lakója lett. A sivatagos területet, amely majdnem egy négyzetkilométernyi helyet foglalt el, s amelyen egyetlen épület, a Weinhaus Huth maradt épségben, megosztották a két városrész között. Az 1953. június 17-i felkelés idején, amikor még nem épült föl a fal, itt gyűlt össze a legtöbb berUni, s 1961-ben éppen ezen az elhagyatott területen kezdték meg a fal építését. Ezzel az alig húsz-harminc évvel korábban a világvárosi dinamika jelképének számító térség egyszerre a világ perifériájává változott. Berlin keleti részén szögesdrótok, kutyák tartották távol az embereket még a faltól is, a nyugati felén pedig Hans Scharoun tervei szerint hamarosan megkezdődött a Kulturforum építése. Az 1986-ra restaurált, s egy ideig a Berlinische Galerie otthonaként szolgáló, a közelben álló Martin-Gropius-Bau is mintegy a nyugati városrész kulturális prosperitását hangsúlyozta, az igazság azonban az, hogy legalább annyi csöves, kábítószeres érezte magáénak a környéket, mint ahány művészetbarát. A változások nagyjából a fel leomlásával egy időben kezdődtek el. A Daimler-Benz AG ugyan már a nyolcvanas évek végén tárgyalásokat kezdett az új Potsdamer Strassétól délre fekvő területek megvásárlására, újjáépítésére, az üzlet azonban csak a város újraegyesítése után realizálódott, ami egyik oldalon ugyan nyilván érzékeny veszteséget okozott a vásárlónak, a másikon viszont lehetővé tette, hogy a terület egésze épüljön be, egységes, a tradíciókra és a város harmadik évezredbeli szerepére egyaránt figyelő tervek alapján. A cég 1992-ben írta ki azt a tervpályázatot a terület beépítési tervének elkészítésére, amelyet Renzo Piano építészirodája és Christoph Kohlbecker nyert meg. Nem volt szó kevesebbről - fogalmaz a Renzo