Bővebb ismertető
barcsayval a bánffy-palotában
Tartozást kell lerónom, régi-új tartozást. Pontosabban: oda kell állnom, oda kell állnunk Barcsay Jenő elé, el kell tudnunk viselni szigorú tekintetét - miután végignézte munkánk eredményét, mérlegelte, hogy kikkel került össze 2008 őszén, a kolozsvári Bánffy-palotában. A helyszín ellen aligha lehet kifogása. Mert ha Nagy Imre, a zsögödi mester azt mondta a hajdani Vármegyeházára költöztetett szerkesztőségi helyiségről, hogy pince (bármennyire nagy és világos volt is, a sok ablaknak köszönhetően), ahol akkoriban a Korunk Galériát működtettük, és ahová az ő fekete-fehér grafikáit készültünk elhozni - egyszóval e „pincével", azaz szerkesztői munkahellyel szemben a főtéri barokk palota mindenképpen fejedelmi rangú műemléképület, ráadásul Erdély Művészeti Múzeumának ad állandó otthont.
Hogy most házigazdaként jöhettünk ide, két hét erejéig, az Nagy Imrének is köszönhető (aki végül is, Kányádi Sándor unszolására is, beadta a derekát 1976-ban) meg Fülöp Antal Andornak, Mohy Sándornak, Miklóssy Gábornak, Aurél Ciupénak, Gy. Szabó Bélának, Kusztos Endrének, no meg a náluk fiatalabbaknak, Cseh Gusztávnak, Deák Ferencnek, Jakobovits Miklósnak, Paulovics Lászlónak. De legalább annyira Buday Györgynak, Bartha Lászlónak - és vizsgáztatónknak, Barcsay Jenőnek, merthogy 1980 decemberében egy ki-állításnyi rajzát, rézkarcát Szentendréről átengedte a Korunk Galériának. Nyolcvanévesen, már jócskán a nyolcvanegyedikben ő nem volt jelen a megnyitón - nem is igen kapacitáltuk, nehogy hivatali ellenőreink felismerjék mint