Magyar jelenség [antikvár]

Bevezető, avagy „itt élned, halnod kell " Bevallom, én az országhatáron se szívesen megyek át. Azt is nehezen tudom elfogadni, amikor szülők arra biztatják gyerekeiket, hogy menjenek külföldre és éljenek ott, mert ott jobb lesz nekik. Lehet, de milyen áron? Mikor érik utol ott is őket az itt hátrahagyni vélt anyagi és lelki problémák? Ami pedig ennél is komolyabb kérdés: vajon véletlenül születtünk ebben az időben, erre a helyre? Talán annyira reménytelen hazánk helyzete, hogy innen már menekülni kell? Mélységes hitem, hogy Isten nem kockázik velünk. Mindannyiunkat abban az időben és arra a helyre hívott életre, ahol a legnagyobb esélj^ünk van az üdvösségre - és ha ez igaz, akkor itt és most feladatunk van, annál is inkább, mert Isten a Szentírás tanúsága szerint nem csak egyes emberként, hanem népként is megítél minket. Az örök hazában sem veszítjük el nemzetiségünket, és ottani helyünk, de itteni felemelkedésünk vagy lesüllyedésünk sem független ettől. Tulajdonképpen a szeretet hármas körét kell megélnünk. Az első Isten felé irányul, ez a személyes életszentség útja a főparancs szerint: szeresd Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és minden erődből Ez a személyes tisztulás, gyógyulás, szabadulás és életrendezés útja, az Istennel való egyesülés útja, hogy szentek legyünk, Isten felhívása szerint a Szentlélek kegyelmei által. A szeretet második köre a család és a szűkebb közösség, amibe beleszülettünk, a főparancs második fele szerint: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A harmadik kör pedig a hazaszeretet, amelyik jó esetben felnövekedésünk során bontakozik ki bennünk (az első két körhöz hasonlóan), ahogy egyre jobban megértjük helyünket a világban: hazánkat és nemzetünket.