Paradicsomkommentár [antikvár]

Mivel kötetünk egy 9. századi szír monofizita szerző művét tartalmazza, talán nem érdektelen, ha röviden beszélünk a szír nyelv és irodalom történetéről, a szír kereszténység létrejöttéről, sorsáról. A szír az arámi egyik dialektusa. Az arámi (akárcsak a héber) az északnyugati sémi nyelvek közé tartozik. Arámi törzsek a Kr. e. 14. századtól vannak jelen a szíriai sivatag szélén és Mezopotámia déli területein. Az Ószövetség sokszor említi őket, sőt a hagyomány szerint Ábrahám ősei is arámok voltak (MTörv 26,5). Igazán jelentős hatalommá sohasem váltak, de számos városállamuk volt, pl. a Bibliában is gyakorta szereplő Damaszkusz. E városállamok közötti érintkezés eredményeként létrejött egy általános használt irodalmi arámi nyelv, melyet Babilon bukása után (Kr. e. 539) felváltott az ún. "birodalmi arámi", mely az egész perzsa birodalomban, a Nílustól az Indusig használt hivatalos nyelv (a térségben pedig már előzőleg ún. lingua franca) lett. Így nem meglepő, hogy a fogságból hazatérő zsidók már arámul (is) beszétek: amikor Ezsdrás felolvassa a Törvényt az egész közösség előtt, azt fordítani kell (vö. Neh 8,1-8) (így jönnek létre a Targumok) - tehát a jelenlévők már nem értették kellően a bibliai hébert. Palesztinában a hébert. Palesztinában a héber továbbra is megmarad mint irodalmi és liturgikus nyelv, a beszélt nyelv viszont az arámi lesz, ezt szorítja ki később a görög. Krisztus és apostolai tehát arámul beszéltek.