A birodalmi levéltárak magyar vonatkozású iratai I. kötet 1-2. rész/II. kötet [antikvár]

BEVEZETÉS A bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv Közép-Európában páratlanul gazdag és értékes iratanyagában jelentős helyet foglalnak el a német-római birodalom központi szerveinek levéltárai, amelyekre a magyar történeti kutatás eddig aránylag kevés figyelmet fordított. Pedig, ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket a levéltárakat, kitűnik, hogy számos ponton nagyon is szorosan kapcsolódnak a magyar történelenihez, ennélfogva megérdemlik az alaposabb feltárást. Amikor a német-római birodalom központi kormányszerveiről, hatóságairól, kancelláriáiról stb. beszélünk, tisztában kell lennünk a birodalom alkotmányának néhány sajátos vonásával, e sajátosságoknak a történelem során végbement változásaival, mindenekelőtt a birodalom és a császárok viszonyának bonyolultságával, ha a minket érdeklő kérdésekre választ akarunk kapni. Számunkra különös jelentőséggel bíi, hogy a császárok e levéltárakban tükröződő korszakok legnagyobb részében egyszersmind osztrák tartományi fejedelmek is voltak, akik viszont I. Ferdinándtól kezdve folyamatosan a magyar királyi koronát is viselték. Az, hogy a császár egyúttal a birodalom valamelyik tartományának a fejedelme is, nem kizárólag a Habsburg-házból származó császárok sajátja. Már az őket megelőző császárok is a birodalom jelentős vagy kevésbé jelentős tartományi fejedelmei közül kerültek ki, akik a császári korona elnyerése után is természetesen megmaradtak tartományi fejedelemnek, és császári politikájukat többé-kevésbé alárendelték saját tartományuk érdekeinek. Itt azonban nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy — különösen éppen a Habsburg császárok esetében — minél inkább visszafelé megyünk az időben, annál nehezebb szétválasztani a birodalmi (császári) és a tartományi szerveket. Ugyancsak a német-római birodalom alkotmányának sajátossága, hogy - az előbbiekből nagyjából következően -a központi szervek legtöbbje nem a birodalomnak, mint a császár és a rendek egyetemének, hanem inkább csak a császárné mint a birodalmat reprezentáló, de annak rendjeivel vagy legalábbis a rendek bizonyos csoportosulásaival állandóan szembenálló, velük gyakran - főleg saját tartományainak erőforrásaira támaszkodva - kiélezett harcot, olykor háborút folytató uralkodónak a szervei. Létezett persze olyan intézmény, amely elvben a császár és az alattvalói közötti rendi ellentétek fölött állt, a birodalmi gyűlés. Ennek azonban sem állandó szervezete, sem önálló ügyvitele nem volt, igy levéltára sem alakult ki. Egyébként is a reformáció után a birodalmi gyűlésben egyre ritkábban születtek olyan határozatok, amelyeket mindkét fél egyaránt tiszteletben tartott, mig végül a harmincéves háború betetőzte a birodalmi gyűlés csődjét. A birodalmi levéltárak összefoglaló néven ismert levéltári komplexum három, egymástól jól elkülöníthető levéltárból áU: - a birodalmi udvari tanács és a birodalmi udvari kancellária levéltára, - a mainzi érseknek mint a birodalom főkancelláijának levéltára, - a birodalmi kamarabíróság levéltára. Ezt I. Miksa császár hozta létre 1495-ben. Első fokú bíróság volt a birodalom közvetlen (közvetlenül császári hűbéres) rendek és fellebbviteli fórum az egyéb birodalmi rendek jogi ügyeiben. Levéltárában nincs említésre méltó magyar vonatkozású iratanyag. A birodalmi udvari tanács és a birodalmi udvari kancellária levéltára e két szervnek, valamint a titkos tanácsnak, a birodalmi ügyésznek, a birodalmi taxahivatalnak és néhány bizottságnak a működése során keletkezett, illetőleg egyéb szerveknek, személyeknek a felsorolt szervek regisztratúráiban felhalmozódott iratanyagát tartalmazza. Maguknak az egyes szerveknek, elsősorban az udvari tanácsnak, a titkos tanácsnak és a kancelláriának a fondjait egyértelműen és következetesen elkülöníteni lehetetlen. Az áthidalhatatlan nehézséget szervezeti, hatásköri és ügyviteli átfedések sokasága okozza. Birodalmi kancellárián szűkebb értelemben a császári hatalom gyakorlásával összefüggő írásbeli tevékenység lebonyolítására szolgáló szervet kell értenünk. Jelentősége azonban már a korai évszázadokban is messze túlnőtt az egyszerű leíró és kiadóhivatal tevékenységi körén. A kancellár egyúttal a császár legközvetlenebb, bizalmas tanácsadója volt kül- és belpolitikai ügyekben, és nemcsak írásos formába öntötte a császár döntését, hanem befolyást gyakorolt magára a döntésre is. A kancellárnak ez a szerepe később annyiban módosult, amennyiben tanácsadó szerepe csak részben közvetlenül (a kancellár személyes befolyásától függően), részben azonban közvetve, az udvari tanácson vagy a titkos tanácson keresztül érvényesült. Sokáig az volt a helyzet, hogy a császárok a birodalmi ügyek lebonyolítására nem hoztak létre külön birodalmi kancelláriát, hanem saját fejedelmi udvari kancelláriájukat használták fel erre a célra. V. Károly például, amikor császárrá koronázták, a birodalmi ügyek intézését spanyolországi udvarának kancelláriájára bízta, amelynek élén nem német birodalmi, hanem spanyol alattvaló állt. V. Károly lemondása után I. Ferdinánd osztrák főhercegi kan-ceUáriája vette át a birodalmi ügyeket. Ettől kezdve, ugyanazon a kanceUáriai szervezeten belül, megindult az osztrák