A Louvre képtára [antikvár]

XIX. SZÁZADI KÉPGYŰJTEMÉNY TÖRTÉNETE 3 :4 -1' 25- kép 2y. kép A párizsi Louvre-palota gazdag, régi Iculturális és művészeti gyűjteményeiiiez a XIX, század és az ezt követő évtizedek új — művészettörténeti szempontból rendkívül jelentős, szervezetileg pedig az egész múzeumra nézve döntő — fejlődési szakaszt csatoltak. Nemcsak a képgyűjtemény régi építészeti köntösét alakították át, midőn befejezték a III. Napóleon alatt megkezdett elöépület építését ~ így több kiállítási teret nyertek s létrejött még egy állandóan növekvő és változó új osztály is, a XIX. század képeinek gyűjteménye. A század korai fejlődési szakából származó képek ma a termek egész sorát töltik meg a palota Szajnára néző szárnyában. így csatlakoznak a gyűjtemény képei a régebbi európai festőművészet kincseihez. A "későbbi korszak, az impresszionisták művészetének alkotásai külön épületben vannak elhelyezve, az egykori labdaház, a Jeu de paume épületében. Bár a Louvre-ban rendszeresen csak a francia festőművészet alkotásait gyűjtötték össze — más nemzetek műveit inkább alkalmilag vették fel s ezekből csak keveset állítottak ki —, amit azonban a XIX. század francia festőművészetéböi bemutatnak, az olyan egyedülálló és teljes, különösen a korábbi évtizedek tekintetében, hogy hozzá fogható áttekintést sehol a világon nem lehet találni. Ebben a korszakban Franciaországnak — még sokkal inkább mint a XVII. és XVIII. században — nagy jelentősége és döntő szerepe volt az egész európai festőművészetben. Franciaországé volt a vezetés; ösztönző és példamutató volt mint valaha az olasz reneszánsz vagy pedig a XVII. század németalföldi festőművészete; útmutató volt a művészet kialakulására, más országokban, Európa határain messze túl is. A XIX. század francia festőművészete jelentékenyen hozzájárult ahhoz, hogy Európa újabb művészete a világ általános érvényű művészetévé váljék. A Louvre galériájának ez az osztálya már ezért is túlnő a nemzeti jelentőségen. Az első császárság összeomlása azzal a következménnyel járt, hogy vissza kellett adni nagyon sokat azokból a műkincsekből, melyeket Napóleon Európa minden országából Párizsban gyűjtött össze. A kiáUitási helyiségek megüresedtek és arra egyelőre gondolni sem lehetett, hogy a régi művészet alkotásaiból nagyobb mértékben vásároljanak új szerzeményeket. A század első felében a restauráció királyai mindenesetre — bár szerény keretek között — igyekeztek uralkodói tekintélyüket gyűjtő tevékenykedéssel is erősíteni, elődeiket követve. De csak Lajos Fülöpnek sikerült jelentékeny gyűjtemény alapját megvetni, főként spanyol képekkel. Minthogy azonban ez az ő magántulajdona volt, halála után Londonban 1853-ban elárverezték s így a Louvre számára veszendőbe ment. Ilyen körülmények között mi egyebet lehetett volna tenni, mint a jelenkor művészete felé fordulni ? Az uralkodó és a kormány igyekezett megszerezni a fontosabb festményeket, melyek a forradalom óta Franciaországban a művészi magatartás megváltozását s új nagyszerű, áttörő jellegű fejlődési szakaszát reprezentálták. Előnyben részesítették a nagyméretű képeket, Ingres, Corot és a barbizoni iskola halkabb szavú, gyengédebb alkotásai sokkal nehezebben és csak később találkoztak nyilvános elismeréssel s kerültek be az állami gyűjteményekbe. XVIll. Lajos király már iSig-ben jelentékeny összegért vásárolta meg Dávid két képét, mégpedig „Leónidasz a Ther- ' mopylae szorosnál" címűt, továbbá a „Szabin nők elrablásá"-t (a művész akkor száműzetésben élt Brüsszelben). Ebben az időben világító csillagként tűnt fel Delacroi.\ az európai művészet egén és az áUam máris megvásárolta a Salonban kiállított két főművét: a „Dante és Vergilius"-t (1822) és „A ichioszi mészárlás"-t (1824). A Louvre két más pompás darabja Dávid híres „Madame Récamier"-ja és Géricault „Medúza tutaja"