Modern magyar képtár I. (1890-1950) [antikvár]

A pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtára a Magyar Nemzeti Galéria után a második legnagyobb gyűjteményét őrzi a huszadik századi magyar művészetnek. A hazai művészeti történések teljes körű dokumentálására vállalkozó országos múzeummal ellentétben a vele egyazon évben (1957-ben) nyíló pécsi képtár kezdettől fogva egyes művészeti irányok mellett kötelezte el magát, s így a modern művészet gyűjtésében, pártfogolá-sában történelmi előnyre tett szert. A magyar művészeti progresszió mibenlétének értelmezésére, a történeti folyamat szuverén olvasatára vállalkozott tehát ez a gyűjtemény, aminek alakításában mindig fő szerepet játszott az egyetemes európai művészettörténet avantgárd irányai, azok magyarországi megjelenése iránti érdeklődés. Ma is ezek az elvek diktálják az állandó kiállítás felépítését, melynek határozott profilú, koncentrált anyaga két, külön épületben elhelyezett fejezetre oszlik. Az Itt, a Káptalan utca 4. szám alatti, középkori részleteket őrző, egyemeletes épületben látható kiállítás a modern tendenciák 19. század végi jelentkezésétől az 1940-es évek végén bekövetkezett radikális kultúrpolitikai fordulatig terjedő fél évszázad - jobbára egymásra épülő, néhol párhuzamos - folyamatait mutatja be. A kiállítás és egyben a modern magyar művészet nyitánya a több mint száz éve alapított Nagybányai Művésztelep működése. Az alapítók Réti István (7., 8. kép) és Thorma János helyi kötődése révén, az első magyar millennium évében, 1896-ban települtek haza Münchenből, ahol a Hollósy Simon (9. kép) által vezetett, s az Akadémia konzervatív szellemiségét elutasító szabadiskola résztvevői voltak. A francia pleln-alr és impresszionizmus - a bajor fővárosban szűrőkön, áttételeken keresztül érzékelhető - impulzusait ültették át a századforduló Magyarországára. Az e forrásokból táplálkozó nagybányai stílusparadigmát legmagasabb szinten Ferenczy Károly festészete (5., 6. kép) valósította meg. A kiállítás ugyanakkor érzékelteti, hogy a huszadik századi magyar festészet genezisében fontos szerepe volt egy másik, hagyományosan a magyar Alföld művészeti központjaihoz kapcsolódó tradíciónak is, mely a festészet drámai értékelt helyezte előtérbe. Ehhez a vonulathoz állnak közel a magányos, csavargó arisztokrata, Mednyánszky László festményei (1., 2. kép), s ez táplálja a későbbi műveikkel megjelenített Koszta József (27. kép) és Fényes Adolf festészetét is. A nagybányai „iskola" azonban maga is változást mutat. Az 1906-07 körül megjelenő második generáció, az ún. „neósok" fellépése már merőben új Irányt képvisel. Párizsból, a Julián Akadémiáról és közvetlenül Matisse iskolájából hozzák radikális festői elveiket, melyekkel nemcsak Nagybányán okoznak palotaforradalmat, hanem az egész modern magyar művészet nagy fordulatát készítik elő. Az alapító tagok közül a kecskeméti művésztelep majdani vezetője, Iványl Grünwald Béla (10. kép) csatlakozik a fiatalokhoz. Az ő legjelentősebb képviselőik a néhány teremmel később, a Nyolcak tagjaként bemutatott Czóbel Béla (16. kép) és Tihanyi Lajos (11. kép), az Iványit Kecskemétre is követő Perlrott Csaba Vümos, valamint a mindvégig Nagybányán kitartó Ziffer Sándor (13. kép). A Nyolcak („Keresők") 1909-es megalakulása előtt azonban olyan, stílusteremtő erővel bíró szuverén életművek Is kibontakoznak a magyar művészetben, melyek a fenti mozgalmaktól függetlenek, viszont egyikük-máslkuk kötődik az Art Nouveau és a szimbolizmus Európát behálózó vérköreihez. Ezért a következő terem az egykori „Nabis"-tag Rippl-Rónai József több korszakát - s ezzel a francia befolyás egy másik forrásvidékét - is reprezentálja (3., 25. kép). Mellette a magányos, sérült lelkű Gulácsy Lajos szenvedélytől izzó, szürreális képei (28., 29. kép) a kései preraffaellta attitűd, az itáliai vonzalmak s a Watteau-l impulzusok együttes hatásáról tanúskodnak. Itt volna a helye a megalomán, vízionárius „napút" (plein-alr) festő Csontvárynak is, de az ő munkásságát önálló életmű-múzeum mutatja be Pécsett. Ott kiállított jeruzsálemi látképének (4. kép) reprodukálása a különálló épületekben fellelhető magyar művészeti anyag virtuális egésszé válását, a kiegyensúlyozott, ideális képtár képzetének megformálódását kívánja szolgálni. Ugyancsak magányosan, a társadalom perifériáján építette föl monolitikus életművét az autodidakta Nagy Balogh János. Tömbbe zárt, súlyos kompozíciói (26. kép) különös ellenpontját képezik szomszédai, az élet és a látvány érzéki gyönyörűségeire figyelő Rippl-Rónai és a szociális indíttatású zsáner művelőjéből Inüm csendéletfestővé lett Fényes Adolf képeinek (24. kép). A Nyolcak (Berény Róbert, Czlgány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos) rövid életű, de annál nagyobb hatású csoportos működése a magyar avantgárd első szervezett fellépését, igazi áttörését jelenti. Az általuk megtestesített plurális stílusképletbe egyaránt belejátszik az Árkádiatéma késel leszámozottjaként értelmezhető monumentális-allegorikus csoportkompozíciók iránti vonzódás (Pór: Vágyódás tiszta szerelemre; 19. kép, valamint Kernstok üvegablak-tervei a Schiffer-villához; 17., 18. kép), a fauvizmus koloritja (Czóbel, Márffy; 15. kép) és Cézanne formálnak kohéziója, kompozíciójának szigora (Berény, Czlgány; 20., 21. kép).