Tájékoztató [antikvár]

T. VARGA GYÖRGY: A MAGYAR FORRÁSKÖZLÉS MÚLTJÁRÓL ÉS FELADATAIRÓL ,Nem magunknak, de a köznek kell kutatni." (Thallóczy Lajos, 1885.) A történetírás tudománnyá fejlődése — a nyugat-európai folyamathoz hasonlóan, de ahhoz viszonyítva némi késéssel — Magyarországon is a források rendszeres gyűjtésének, leírásának és kiadásának első lépéseivel kezdődött, a XVII. század végén. A történetírás ebben az időben fokozatosan az egyháztörténetből ágazik ki. A XVII—XVIII. század fordulójára lezárult és eldőlt a reformáció és ellenreformáció közötti nemzetközi és hazai küzdelem, befejeződtek a teológiai viták és fegyveres pártharcok. A felekezetközi harc ugyan mit sem veszített intenzitásából, de immár a tudomány fegyvereivel folyt tovább hazánkban a holland jezsuiták és a német protestáns tudósok példájára. Noha a kezdő lépéseket a protestánsok tették (lásd: Pápai Páriz Ferenc 1684-ben megjelent egyháztörténeti áttekintését és id. Bu-rius János kéziratos művét), vizsgálatunk tárgya szempontjából Hevenesi Gábor (1655— 1715), a jezsuita történeti iskola megalapítója az úttörő egyéniség. 1695 táján felhívást bocsátott ki a magyar egyháztörténet forrásainak összegyűjtésére. Az egyháztörténet fogalmát a legtágabban értelmezve, felhívta a figyelmet földrajzi, politikai, közigazgatási, hadtörténeti és geneológiai adatok gyűjtésére is. Egyidejűleg útmutatást, szabályzatot is fogalmazott a kutatók számára: megkívánta a másolt források külső körülményeinek, lelőhelyének feltüntetését és a tulajdonnevek pontos írását. Nyomtatott művek kivonatolásán és bibliográfiai ismertetésén, az okleveles anyag összegyűjtésén és másolásán kívül utalt a feliratos emlékek és a hitelesnek tetsző szájhagyomány megörökítésének fontosságára is. A kezdeményezést felkarolta gr. Kollonich Lipót esztergomi érsek és kamarai elnök: megnyitotta az egyházi és hivatali levéltárakat, más jezsuitákat is megbízott a hazai és külföldi források gyűjtésével. Hevenesi így hamarosan 140 hatalmas 'kötetre terjedő kéz- iratos gyűjteményt hozott össze, amely a későbbiekben is egyre gyarapodott, s két évszázadon át >a kutatás fontos forrásbázisa volt. A jezsuita adatgyűjtő iskola tagjai közül feltétlenül meg kell említeni Timon Sámuel (1675—1736) és Kaprinai István (1714—1786) nevét. Timon Sámuel volt az, aki a források tudatos gyűjtésének és felhasználásának elvét átvitte a nemzeti (világi) történelem terére. Protestáns részről a nemzeti történet forrásainak kutatását és gyűjtését a nemzetközi hírű polihisztor, Bél Mátyás (1684—1749) kezdte meg. Ö tette közzé az első történeti forráskiadványt (Adparatus ad históriám Hungáriáé, 1735—1736), amelyben elbeszélő forrásokat közölt, majd e munkát félben hagyva, osztrák tanítványa, J. G. Schwandtner vállalkozását támogatta, aki — Bél előszavával és a szövegek egy részéhez fűzött kommentárjaival — három kötetben kiadta legfontosabb elbeszélő forrásaink nagyszabású gyűjteményét (Scriptores rerum Hungaricum, 1766—1768). Bél Mátyás Magyarország egyetemes államismeretének összefoglalását tűzte ki célul. A hatalmas, ma is forrásértékű munka első öt kötete — tíz megye leírásával — 1735—1742 között megjelent, a többi — Bél halála miatt — kéziratban maradt. Az államismereti mű számára történő anyaggyűjtés során Bél Mátyás körül tudós kör szerveződött. A világi történethez vezető út református változatának további szakaszát Bod Péter (1712—1769) munkái jelzik. Tárgyunk szempontjából a döntő fordulat a jezsuita Pray György (1723—1801) nevéhez fűződik. Nem szabad ugyan említés nélkül hagyni, hogy gyűjtőmunkája kiegészíti Hevenesi és Kaprinai gyűjteményeit (1767-ben Pozsonyba került, ahol megnyíltak előtte a kamarai levéltár Kollonich után ismét bezárult ajtajai), de jóval lényegesebb ennél, hogy ő kritikai történetírásunk megalapítója.