A kommunikáció szociológiai elmélete [antikvár]

Bevezetés Tekinthetjük-e a társadalmakat önszerveződő (autopoietikus) rendszereknek? Ha igen, akkor mit jelent ez a megközelítés a szociológiai elméletekkel kapcsolatban? Ha magukat a társadalmi rendszereket a változások forrásainak tekintjük, akkor ez ellentmond a modern szociológia egyik legalapvetőbb feltételezésének, nevezetesen annak, hogy a társadalmi változásokat emberi ágensek tevékenységére kell visszavezetni, vagy legalábbis annak fényében kell azokat magyarázni. A mai, modern időkben már nem gondoljuk, hogy istenek vagy félistenek irányítják életünket. Már egy ideje jelen vannak a társadalomelméletben - és különösen a marxista gondolkodásban - a társadalmi folyamatokat autonóm módon szervező rendszerekről alkotott fogalmak, de ezek az elméletek valahogy mindig is gyanúsak voltak, mivel nélkülözik az analitikus szigort, és ebből következően a kifinomult empirikus felépítettséget. Weber óta a szociológusok egy cselekvéselmélet alapján próbálják magyarázni a társadalmi struktúrát és annak változásait (vö. Giddens 1979; Münch 1982/1988). így tehát az egyének felett álló, aktív ellenőrzést gyakorló társadalmi rendszer ötlete számos szociológus számára talán maradian hangozhat. Az olyan, társadalmilag szervezett kognitív tevékenységek vizsgálata, mint amilyen a tudomány, azonban újra felvetette az empirikus szociológia keretein belül az egyén feletü kontroll problémáját (lásd Knorr-Cetina-Cicourel 1981). Kuhn (1962) azt javasolta, hogy a tudományos fejlődést a paradigmák segítségével próbáljuk megérteni. A paradigmákat történetileg kommunikációs válsághelyzetekből kialakuló jelenségekként írta le. Amikor egy paradigma elfogadottá válik, az új paradigma a tudományt mind a releváns kommunikáció és kogníció, mind a tudományos közösségek tekintetében újraszervezi. Valójában úgy tijnik, hogy a paradigma idézi elő a kognitív tudományos rendszer, a releváns diskurzusok és a tudományos közösség együttes fejlődését. A speciális szakterületeken dolgozó kutatóknak egyre inkább el kell fogadniuk a paradigma további fejlődését, ellenkező esetben azt kockáztatják, hogy a tudományos élet perifériájára szorulnak. Végül a paradigmák válságba kerülhetnek és dezintegrálódhatnak, ha az egyének feletti szinten alulmaradnak egy alternatív paradigmával folytatott versengésben. A paradigmák koncepciója az egyének felett működő, önszerveződő rendszerek megértésének heuriszükus modelljét nyújtotta a tudományszocioló-