Bővebb ismertető
Kezdem azzal, amit mindnyájan tudunk, naponta érzékelünk - gondjával, örömével együtt.
A huszadik század harmadik harmadában élünk, amikor az ember kitört a Föld vonzóköréből, ugyanakkor egyre mélyebben hatol be az élő szervezetek sejtfalai mögé, az anyag parányi részecskéinek labirintusába: a végtelenségtől igézetten egyszerre kalandozunk a makrokozmosz és a mikrokozmosz titkai között.
Mit adhat mindehhez az irodalom? Az irodalom, amelynek egyetlen szerszáma van: a szó. Mit adhat?
A mindmáig legismeretlenebb, legtöbb titkot rejtő világba nyit kaput: önmagunkba. Legyünk őszinték, s valljuk meg: jéghegyek vagyunk önmagunk óceánjában, egytized rész, ami látszik belőlünk, kilenctized lenn van a mélyben.
A tudomány megváltott minket az anyagi világ mágiájától; - az irodalom, művészet ma már nem ráolvasás szarvasra, bölényre, betegségre, vagy éppen - atomreaktorra. Nem kell vernünk a sámándobokat, a segítő szellemek után kiáltozva, nem kell felrajzolnunk a mágikus jeleket sem az altamirai barlangfalra, sem rakétáink hőálló fémtestére. A tudományt kell nyomon követni - és az embert!