Balázs Géza [antikvár]

1962 hideg áprilisban majdnem véget ért az, ami el sem kezdődött: az életem. Ezzel kapcsolatos emlékképeim a születő tudatemlékekből és szüleim gyakori elbeszéléseiből állnak össze. A nagymamára hagytak egy szombat délben, amikor Rákos-patakra nyúló kertünkből "pipik" után csámborogtam, s beleestem a hideg vízbe. Mintegy fél kilométert sodort az ár, s ma is sodorna, ha az édesanyám által rám nem adott alulkötős sapka fojtja fenn nem akadt volna egy bokor ágai között. Egy arra járó postás (akkor még szombaton is volt posta) vette észre a víz felszínén himbálózó kétéves gyereket... - a nyelvtudomány nagy örömére és talán egyesek bánatára. Édesapám, P. Balázs János, a legszelídebb ember volt a Földön, a Nyelvtudományi csaknem negyven éven át munkatársa. Az akkori Nyelvtudományi Intézetben "a nagy úszómesternek" neveztek el, a maiban olykor "nem-nyelvésznek."