Közművelődés és felnőttképzés [antikvár]

ELOSZO Felfedeztük, hogy kollégánk, Maróti Andor 2002. július 27-én lesz 75 éves. Elhatároztuk, hogy tanulmánykötettel köszöntjük a felnőttképzés és a közművelődés itthon és külföldön egyaránt jegyzett és elismert szakemberét. Számos tudományág és szakma nemzetközi, hazai gyakorlatát követve kezdtünk a születésnapot köszöntő kötet szerkesztéséhez. Felütöttük a Ki kicsoda? 2002-es kötetét, s szándékunkkal megkerestük azokat, akik a róluk közölt szócikkekben jelezték, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karának népművelés szakán végeztek. Hasonló felkéréssel fordultunk egykori és mai, hazai és külföldi kollégáihoz, a felnőttképzés jeles szakértőihez. A kötet félszáz szerzője, illetve tanulmánya köszönti az ünnepeltet. Külön öröm, hogy a szerzők közül tízen külföldiek. Az egyetemeken és népfőiskolákon dolgozó cseh, holland, német, osztrák és szlovén kollégák írásai a felnőttképzés nemzetközi trendjeit elemezve érzékeltetik Maróti Andor kultúraelméleti és andragógiai tevékenységének nemzetközi rangját, elismertségét. E fejezetbe szerkesztettük a magyar szakembereknek a hazai felnőttképzés problémáit elemző tanulmányait is. A kötet második fejezetébe kerültek a közművelődés múltjáról, jelenéről, különféle területeiről: a művelődéstörténet, az esztétika, a szociológia, az intézmény-és szervezetelemzés kérdéseiről írt tanulmányok. Maróti Andor ferencvárosi tisztviselőcsaládból számiazik. Gimnáziumi tanulmányait, pályakezdését kettétörte a háború, a 18-21. éves kora között elszenvedett grúziai hadifogság. Hazatérte után, lámpagyári munkáslétből vették fel az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar-újságírás szakára, ahol 1955-ben szerzett diplomát. Ezt követően a Magyar Nemzet újságírója lett, a lap kulturális rovatánál 1956 végéig dolgozhatott. Néhány hónapig tartó munkanélküliség után a Művelődésügyi Minisztérium munkatársa lett. Hivatali munkája során találkozott először a népmüvelés problémáival, s alkalma nyílt arra, hogy ismerkedjen a szakterület hazai és nemzetközi szakirodalmával. Már legelső írásaiban is találkozhatunk az azóta UNESCO-céllá vált élethosszig tartó tanulás gondolatával, programjával. 1961-ben mindmáig ható változás történt életében: az ELTE oktatója lett. Feladatul kapta azt, amit a minisztériumban csak tervezgetett: indítsa meg a népművelők egyetemi szintű képzését. Az ezt követő időben neve fogalommá vált. Jegyzeteit, szöveggyűjteményeit széles körben használták, használják, évtizedeken keresztül szolgálta és szolgálja a népmüvelés, a közművelődés, a művelődésszervezés felsőfokú szakemberképzésének ügyét, az UNESCO céljainak, módszereinek hazai honosítását. Ennek szellemében szervezte a - feladathoz viszonyítva mindig csekély létszámú -Népművelési, később Közművelődési Tanszéki Szakcsoport munkáját, ahova az első húsz évben a hazai szellemi élet számos kiválóságát hívta tanítani. 1977-ben kultúraelméleti disszertációjával kandidátusi címet szerzett, majd docensi rangot kapott. Mivel a képzés tanszéki rangját nem tudta megszerezni, 1983-ban lemondott szakcsoport-vezetői rangjáról, s oktatóként - az ország számos szakképző intézményében vendégoktatóként is - máig tevékeny részese a kultúraközvetítés szakemberképzésének. Tanítványai mindig méltányolták nyitott horizontú, minden kulturális, művelődést érintő kérdésre érzékeny, tágas világképét. Munkássága ösztönözte a magyar kultúra nemes hagyományainak gondozását, a külföldön bevált közművelődési formák hazai honosítását, írásai a szimbolikus értékek, az önművelés, a szellemi tőke, a közösségi lét életminőséggazdagító lehetőségeit elemzik, azt az értékteremtő és hagyományőrző sokszínűséget, amelyet