Közműveltség és magántudás [antikvár]

Előszó Sáska Gézával lehet vitackozni. Ezzel a mondattal itt nem azt kívánom jelezni, hogy számos megállapításával nem értek egyet. Ezt akkor mondanám, ha az állításait tenném mérlegre, és megfogalmaznám, miben értek vele egyet, és miben nem. Most nem ez a tisztem, és kivételesen nem is vitatkozni fogok. Ha már tisztáztam, mit nem jelent az első mondat, nézzük, mit jelent! Sokféle további értelme lehet, én azonban csak kettőt szeretnék kiemelni, mindkét értelmezés érvényes az e kötetben megfogalmazott gondolatokra is. Egyrészt lehet vele vitatkozni, mert mond valamit. Határozottan fogalmaz, kategorikus megállapításokat tesz, egyértelműen kimondja, mire gondol. Bár esszéket ír, nem tudományos prózát, állításaiba bele lehet kapaszkodni, mondanivalóját nem burkolja áthatolhatatlan ködbe. Másrészt lehet vele vitatkozni, mert amit mond, és ahogy mondandóját kifejti, az sok esetben eleve vitára inspiráló, vitatható, vitatandó. Vitatandó, húznám alá ez utóbbi szót, mert a felkínált diskurzusból mindkét fél gazdagabban jöhet ki. A pedagógiai szakirodalom gyakran méltatja a konszenzusra nem vezető vitának mint tanítási módszernek a pedagógiai hozamát. Feltchetnénk a kérdést, mivégre vitatkozzunk, ha eleve nem lehet cél, hogy egymást végérvényesen meggyőzzük, egymás álláspontját magimkévá tegyük. Nos, a legfőbb haszon az álláspontok artikulálása, saját érvelésünk gyenge pontjainak megtalálása, legfőképp pedig annak megértése, hogy nem dől össze a világ attól, ha egymással beszélő viszonyban lévő emberek ugyanazokról a dolgokról másképpen gondolkodnak. Sőt! Az itt közölt szövegek olvastán megtanulhatjuk, hogy azokat a dolgokat, amelyeket mi egyféleképp szemlélünk, amelyeket a velünk egyetértők, a „magunkfajták", az egymást félszavakból értők körében teljesen elfogadottnak, triviálisnak tekintünk, azok kissé távolabbról szemlélve már nem feltétlenül annyira egyértelműek. És itt a „mi" az oktatás világa iránt érdeklődők szeles körével helyettesíthető, hiszen Sáska Géza elemzéseihez gyakran olyan sajátos optikát használ, amelyen keresztül kevesen szemlélik a vizsgálat tárgyait. A kötet esszéi egy tucatnyi olyan fogalmat járnak körül, amelyek napjaink oktatási reformjainak is kulcsfogalmai, és amelyek az elmúlt két évtized oktatáspolitikai vitáinak középpontjában álltak. Többnek már az említése is heves indulatokat kelt, és sokakat határozott véleménynyilvánításra késztet. Ismerős fogalmak jelennek meg sorban egymás után: műveltség, tudás, képesség, ismeret, tanulás, tananyag, tankötelezettség, intelligencia, tehetség, tanterv (NAT, helyi, rejtett), teljesítmény, vizsga, osztályozás. Ezek értelmezését azonban a szerző - elsősorban az utóbbi években keletkezett esszék esetében - egészen szokatlan kontextusba helvczi, megválasztott elemzési szempontjai meglepőek. Némelyik írás első olvasásra valóban meghökkentőnek, esetleg provokatívnak tűnik, holott nem használ túlzó kifejezéseket, és nem lép ki a szokásos filológiai elemzések keretiből. Azonban alaposabban elolvasva e szövegeket rájövünk arra, hogy elsősorban a különböző elemzési szempontok váratlan kapcsolata kelti a szürreális _ 7