A magyarság és Középkelet [antikvár]

A Kárpátok koszorúzta medencének füves pusztaságai már igen ősi időkben felkeltették a kelet felől nyugatra vonuló lovas pásztornépek figyelmét. A Kr. e. VII. században európai Oroszország óriási füves térségein egy közelebbről ma sem ismert, de emlékeiből azonnal, határozottan felismerhető népnek a kultúrája bontakozott ki. A század végére ez a nép a mai magyar medencét is birtokába kerítette. Ezt a, kabátot, nadrágot, csizmaszerű lábbelit viselő, nyilas lovasnépet a görög írók szkítának nevezik. Háromszáz évig voltak urak a mai magyar földön, majd a Kr. e. III. század elején a városépítő kelták kiszorították őket innét. Ám a kelták uralma sem bizonyult tartósnak, mert a Kr. e. I. évszázadban ugyancsak egy lovas pásztornép, a szarmáta-jazygok törték meg hatalmukat. Ők később a germán népcsaládhoz tartozó népeknek (vandálok, gepidák, nyugati és keleti gótok) adták át helyüket. A gótok nyugati irányú vándorlására a kínai határok felől mindinkább előre nyomuló húnok adtak okot. A IV. század végén már a Duna-Tisza-köze is a húnokat uralja. Birodalmuk Attila halálával (Kr. u. 453.) széthullott, s ez a pompás lovas pásztornép a Fekete-tenger vidékére húzódott vissza.