A romániai magyarság rövid története II. [antikvár]

Jókai, Móricz, Makkai, Szabó Gyula... Elég fellapoznunk műveiket, beleolvasnunk könyveikbe, s máris szárnyára kap a képzelet, évszázadokat rohanunk vissza a történelemben, találkozunk a Báthoriakkal, Bethlenekkel, végignyargaljuk Európát, belekóstolunk a kurucvilágba, behúzódunk a biztosabb védelmet nyújtó, városokat övező falak közé, bezárkózunk a várakba, lessük az utak porát, vajon hol kavarog fel az ellenség menetelése nyomán... És találkozunk Apáczaival, Misztófalusival, Kájonival, Bakfark Bálinttal, ezermesterekkel és szántóvetőkkel... Mennyi ragyogás! De ugyanannyi kudarc, megannyi hanyatlás is! Mert az erdélyi aranykor csak távolról olyan csillogó, az annak nevezett évtizedek ugyan némi nyugalmat jelentettek a Kárpátok kemény ölelésében élőknek, de hamu alatt mindig izzott a parázs, és soha nem szűnt meg a veszélyhelyzet. Államalkotó, országot gyarapító fejedelmeket kudarcot kudarcra halmozó uralkodók követtek, volt úgy, hogy a gyulafehérvári udvart Európa leggazdagabb, egyik legpazarabb uralkodói házának emlegették, de igen gyakran volt teljesen üres a kincstár, s balga álmoktól vezérelt egyik Rákóczink a gyönyörű Erdély daliás férfiaknak legjavát juttatta tatáros fogságába. Az is megtörtént, hogy ugyanazon órában két-három fejedelme is volt az országnak, de akadtak hetek, hónapok, amikor senki nem akarta fejére tenni a fejedelmi süveget. Egyik országos úr bőkezű volt népéhez, szabadságot, jószágokat osztogatott, a másik még azt is visszavette tőle, amit az ősök áldozata juttatott neki... Ez hát a mi, vérzivatarokkal, felemelkedésekkel és alázuhanásokkal telített múltunk. De ismernünk kell! Kiadványsorozatunk második füzetében az erdélyi fejedelemség történetét elevenítjük fel, 1541-től 1711-ig, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc bukásáig.