Erdélyben [antikvár]

Részlet: "Erdélyben hamarább kezdődött a magyarság s később a magyar államrend, mint a Királyhágón innen. A magyarság a hunok visszavonulásával, a rend szent László hadjáratával. Hunnia a húnok szétszóródása s László harcai közt a székely szögeletben rejtőzött. Ezt a szájhagyományt még a húnok patkolták meg a hosszú útra. De így áll a régi krónikákban is. Az Árpádok és Anjouk udvari történészei - (Párist-járt papok) - ugyanazokkal a húnokkal kérkednek a királyi ősök közt, akikről a székely nép kutakat, sírokat, patakokat nevezett el. A történetírás hol elvette, hol visszaadta a húnokat a székelynek. Most éppen visszaadja. A hegy, a patak s az erdei út azonban nem kérdi a tudományt, az odavaló nép emlékezetére bízza magát. Ahol fekszik Zetelaka, ahol az út Fenyédnek fordul, ahol Réka sírját mutatják: ott járt a hún. A szűk, erdős völgyek visszaverik az emlékeket, mint a visszhangot. A székely ma is úgy emlékszik a húnokra, mint az árpádkori névtelen jegyző. Mint a csiga a házát, még a faragott kapuját is magával hozta Keletről. Mint az alföldi pásztor a rideg marhát, még az ősi írást is elhozta a Pontus mellől. Ez a róvásírás valamikor a magyarok közös ábécéje volt. Később elkallódott a latin papok kezén, csak a kis székely templomokban akadt menedékre. Shakespeare korában a székely gyakran még "húniabeli módra" ír. Szamosközi István, padovai humanista, erdélyi történetíró, s egyik első régészünk még félig-meddig élő írásnak ismeri s Buda visszavétele után Marsigli olasz tudós úgy jegyezgeti a székelyek közt, mint Bartók a balladákat. Az Alföldön megmaradtak az ősi állatok: a honfoglalás anyagi alapja, a székelyeknél fenmaradt az írás, a faragás s az ősi énekstílus: a szellem."