Bővebb ismertető
ELŐSZÓ
Nem új keletű dolog, hogy egyes nők és férfiak a párválasztásnál a szerelmet háttérbe szorítva inkább előnyben részesítik a friggyel járó anyagi vagy hatalmi hasznot. Előfordult például olyan eset, amikor az uralkodó inkább elvált meddő feleségétől és újra megnősült, csak hogy fiú utódja születhessen és a családban maradjon a birodalom; de olyan is akadt, akit gyermekként házasítottak ki a családpolitikai érdekei szerint. A királyoknak és trónörökösöknek soha nem volt meg a választás szabadsága. Az 1066-os normann hódítás óta - leszámítva Erzsébet királynő és Károly herceg egyedi esetét - csupán két uralkodónak adatott meg, hogy szerelmét vezesse az „oltár
elé": IV. Eduárdnak (1461-1463) és unokájának, VIII. Henriknek (1509-1547). Az általánosan elfogadott elv szerint az államérdek szabta meg a házasodás (személyi) feltételeit, az íratlan szabály pedig arról rendelkezett, hogy az uralkodónak
máshol kellett „levezetnie" emocionális kötődését. Három alapelv körvonalazódott az évszázadok során: először is a nagyhatalmi politika megkívánta, hogy a mindenkori brit uralkodó megfelelő státusú személyt vegyen el; másfelől a királyi házasság egy olyan értékes diplomáciai kincs volt, amelyet nem volt szabad elherdálni; végül pedig a házastársnak külföldinek kellett lennie, mivel a birodalmon belül való házasodás átrendezte volna a belpolitikai erőviszonyokat. Eduárd és Henrik azonban - dacolva a brit hagyományokkal -
angol hölgyeket választottak. A szerelem mint társadalmi kérdés más-más megvilágításba került az idők során. A középkorban leginkább a művészetekben volt helye. A fiatalok nem házasodhattak szerelemből, hanem a szülők rendezték el érdekük szerint a frigyet egy másik családdal. Ezek az érdekházasságok legfőképpen az uralkodói családokra voltak
jellemzők. Így egyesítették birodalmaikat a cárok, császárok, királyok. A kiadvány teljes mértékben fordított reprodukciója a Future Publishing Limited, a Future plc group company, UK 2019 „Royal Weddings Through History" című bookazine-jának.