Magyarok és délszlávok [antikvár]

A rómaiak, midőn elfoglalták és provinciákba szervezték azt a területet, amelyen ma Jugoszlávia fekszik, genio petrae genitrici, a kőszikla anyai géniuszának állítottak oltárt rajta. Valóban erre a tájra s a népekre, kik lakták és lakják, ráütötte bélyegét a hegy, a szikla, a kő. A magyar állam megalakulásának idején a romantizált illy alapréteg - néhány tengerparti városról nem beszélve - eltűnt erről a tájról s azok a különböző szláv népek, akiket részben az avarság dinamikája átdobott ide a VI. meg a VII. században a nagy Szarmata síkság délnyugati és nyugati mezőségeiről, zárt, kicsiny vérségi szervezetekben, egymással harcban éltek itt a hegyek között. A magas karimájú, zárt völgyek elfoglalták tekintetüket a nagy horizontok áttekintése elől s csak későn és nehezen jutottak összefüggéseik megértéséhez, akkor is gyakran külső hatásra, politikai, vagy kulturális érintésre. Ebből a szempontból területük szerencsés helyen feküdt: oly részén a zürzavaros koraközépkori Európának, ahol a nagyhagyományú keleti és barbárújdonságú nyugati császárság érdekszférája érintkezett a pusztai lovasbirodalmakéval. Az avar arany kincs, amely a dalmata hegyek közt került elő a földből, éppoly beszédes emléke a lovas-türk erők működésének ezen a területein, mint a horvátság ősi politikai szerkezetének egyes elemei, melyek közül a bán mai napig élő méltósága nevében a nagy avar Kagánnak, Baján vezérnek emlékét idézi.