Mélyinterjúk 2. [antikvár]

Előszó Sokan azt hiszik, hogy kérdezni köny-nyú De gyakran bizony csak: „ fecseg a felszín, hallgat a mély " Épp ez a tét. Ha az ember komolyan veszi. Intetjút készíteni valakivel nem csupán egy naptárba beírt időpont, egy randevú, egy együtt elfogyasztott kávé. Megszólaltatni és MEGMUTATNI valakit: rákészülés, hangolódás, elmélyülés. A jó kérdező háttérbe helyezi önmagát, nem a látszás, hanem a láttatás lesz számára a lényeg. Némiképp saját határait is feloldja a másikban. Jómagam néha úgy érzem, hogy azokban a pillanatokban, amikor beszélgetek - kicsit azzá válok, aki az alanyom. Andrásnál is ezt érzem. Andrásban is ezt kedvelem. Andrásnak is ezért nyíltam meg. És valószínű, mindannyian így érezték - tán megfogalmazatlanul - akik ebben a kön3Arben szerepelnek. Nincs egyetlen igazság, egyetlen út a sikerhez, a népszerűséghez. Sokfélék vagyunk, és a lényeg épp ez - felfedni azt, hogy mennyi szín, érzet, hangulat létezik az „egyfélék" - az ismertek kapcsán. Milyen eltérő sorsok, választások, tévedések, sikerek, kudarcok vezetnek oda, hogy valaki kiválik a tömegből, és neve egyszer csak jelentéssel bír. Kivált rajongást vagy utálatot, válik példaképpé, vagy épp elkerülendővé. András kíváncsi volt ránk. Jó volt a tükrébe nézni. Őszintén Szily Nóra