Sólymot a gémtől [antikvár]

A CIRKUSZ NAPJA HIÁNYZOTT Delirium [Cirque du Soleil] Sokan esküsznek rá - szakemberek és a manézs világáért rajongó törzsközönség -, hogy az idén jubileumi, huszonötödik évadát töltő Cirque du Soleil csupán bitorolja (jobb esetben kölcsönveszi) a „cirkusz" elnevezést. A művészeti ágat alaposan átértelmező kanadai társulat jelenleg utaztatott produkciói közül a nemrég Budapesten vendégszerepelt Delirium a kétkedőknek, ellenzőknek szolgáltatott érv-ütőkártyát. Szuperkoncertre, mozgásszínházi me-gaprodukcióra, fényorgiába és elektronikai organikusságba ágyazott száztíz perces szünet nélküli show-ra sokkal inkább emlékeztetett, mint (még oly transzponált) cirkuszi előadásra. Az ún. újcirkusz élcsapata szemkápráztató, fülzsongító, idegzsibbasztó látni- és hal-lanivalóval lépett fel a Papp László Sportarénában. (Nem kör alakú, hagyományos cirkuszi játéktéren, hanem szélesen elnyújtott, helyét időnként amőbaként kifészkelődő színen.) Az este végén ámulat, csalódottság és csömör egyszerre taglózta le a hatalmas installáció árnyékában magát paránynak érző nézőt. A Delirium (mely töredezett meséjével, általában gyermeteg „óriásklipjeivel" nemigen állt jót sem a címéért, sem az együttestől megszokott és megkedvelt elvontabb, szürrealisztikus tónusért) a Napcirkusz legszűkösebb személyzetű prezentációi közé tartozik. A közreműködők száma még a negyvenet sem érte el - náluk ez maroknyi szereplőnek számít -, s közülük is csak egynegyed (talán ha kilenc fő) került ki az artisták sorából. Tagadhatatlan, hogy tőlük például káprázatos gúlagyakorlatra futotta - az emberi testek az erő, energia, könnyedség bűvöletében csodálatos csillagzatokba, izomcímerekbe rendeződtek. A hulahoppkarikákat talán számolatlanul is pörgetni, táncoltatni képes, a légteret különféle mozgásirányok körkörös dinamikájával szétvető művésznő ugyancsak céhe elitjét képviselte. A gólyalábakon közlekedő figura (a bohóc utóda) viszont nem ragadott magával, nem katalizálta a szegényes cselekményt.