Bővebb ismertető
A kötet a szerző több évtizedes tudománytörténeti munkásságából nyújt válogatást. Középpontjában felvilágosodás kori kutatásainak eredményei állnak, amelyek a hazai és az erdélyi nyelvtudomány és művelődéstörténet nagy alakjait vonultatják fel. Közülük is kiemelkednek Sajnovics János, Gyarmathi Sámuel és Verseghy Ferenc életművével kapcsolatos, európai összefüggésekben feltárt, a szó szoros értelmében felfedezésszámba menő tanulmányai. A külföldi és hazai útleírások kezdeményezőit, Sándor Istvánt és Teleki Domokost pedig a feledés homályából kelti életre. Olvasmányos stílusban írt tanulmányait, amelyek alapvetőek mind a kutatás, mind az oktatás számára, élvezettel forgathatják a magyar múlt iránt érdeklődő művelt olvasók is. EDER ZOLTÁN nyelvész, irodalomtörténész, kandidátus, habilitált doktor. Budapesten született (1931), gimnáziumi tanulmányait a bencéseknél végezte, olasz-magyar szakos tanári oklevelét az ELTE Bölcsészkarán szerezte (1955), egy évtizedig budapesti gimnáziumokban tanított, ezután az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa (1966-1974), öt tanéven át a Nápolyi Keleti Egyetem tanára (1974-1979), majd az ELTE tanszékvezető docense, 1997-től pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanítja a magyar nyelvtudomány történetét. A nyelvművelésnek, a magyar mint idegen nyelv oktatásának, valamint a Babits filológiának is jól ismert szakembere. Főbb munkái: Babits a katedrán (1966), Révai Miklós (1972), Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság (1978), Assisi Szent Ferenc Virágoskertje (1978), Sándor István: Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei (1990), Babits Mihály: A gólyakalifa (1997).