Szobrászat [antikvár]

ELŐSZÓ Könyvünk egy olyan szűk történelmi korszak hazai szobrászatát tekinti át, melyet reformkornak nevezünk, stílustörténeti kifejezéssel élve pedig a klasszicizmus (illetve a korai romantika) időszakára esik. Ez a bő két évtized idehaza ennek a stílusáramlatnak a kiteljesedését, egyben hanyatlását is jelentette. Maga a korstílus számos korábbi előzményre tekint vissza, az építészetre, képzőművészetre gyakorolt hatása pedig bőven tetten érhető még a 20. században is, sőt egész napjainkig. Olyan korszak volt ez, amikor a 18. században meginduló régészeti kutatásoknak is köszönhetően az antik világ ismét a figyelem középpontjába került. Amikor az ásatások során felszínre hozott, esetleg tengerből kihalászott leleteket (mert voltak ilyenek is!) úgy őrizték, mint a kalifa kincsét. Olyan korszakról beszélünk, amikor az antik művészet jelentette a tökéletes mintát, és ennek legkézenfekvőbb nyomai pedig épp a szobrászatban maradtak fenn. Amikor minden magára valamit is adó képzőművészeti akadémia rendelkezett antik másolatokkal és az intézmény renoméja az antik gyűjteménye alapján is megítéltetett. Amikor a szobrászati oktatás egyik alappillére épp e gyűjtemények darabjainak másolása, az antik formavilág vizsgálata, szemléletének átvétele volt, mely csaknem minden egyéni ízt, stílust, esetleg nemzeti sajátosságot elnyomott. Amikor az olyan klasszikus alkotást, mint az ókori Medici Vénuszt (1. kép),