A fantasy mesés asszonyai [antikvár]

A mamánk 1989-ben be akart mutatni minket egy Boris nevű fickónak. Akkor mi még hét és kilenc éves kisvárosi srácok voltunk, akik sohasem hallottak még Boris Vallejóról vagy a művészetéről. Amikor az a nagydarab, különös akcentussal beszélő ember megjelent az ajtónkban, mi kötelességtudóan kezet nyújtottunk neki, ahogyan anyánk tanította. Erre ő keményen a tenyerünkbe csapott. El voltunk varázsolva. Még soha nem találkoztunk ehhez a hosszú, ezüstös hajú emberhez hasonlóval, aki egész nap szörnyeket, sárkányokat és titokzatos nőket festett, és megtanított a perui utcai harc technikáira, hogy meg tudjuk védeni magunkat az erőszakos iskolatársak ellen. Röviden, elég jó fejnek tűnt. Ő vezetett be minket a fantasy művészetébe is. Mielőtt észrevettük volna, már családtag is lett belőle. Julie akkor már évek óta rajzolt és festett, de még nem sikerült teljesen kibontakoztatnia művészi képességeit. Boris megosztotta vele a technikáját és a tudását, ő pedig megdöbbentően gyorsan tanult. Nem telt bele sok idő, és már profi illusztrátorként dolgozott - a tanítvány utolérte mesterét. A nappaliban felállítottak egymás mellé két festőállványt, és naphosszat egymás mellett festettek a klasszikus zene hangjaira, csak az étkezések és az edzőterembe tett napi látogatás idejére pihentették az ecseteket.