A képirás ujabb irányai [antikvár]

Aki valamely régi képtárból egy modern műtárlatba sétál át, rögtön megérzi, hogy merőn más művészeti légkörbe jutott. Nem annyira a tárgyban, mint inkább az összes hatásban veszi észre a legfeltűnőbb külömbséget. Amott leginkább sötét, barna képeket látott, emitt világos, csaknem halovány minden. Amott sűrűn látott képeket, amelyeknek aranyzománcos galériatónusa alól elévillan a fény és árnyék erős ellentéte, emitt a legtöbb kép nem is mutat keresett árnyékhatást, hanem inkább a szinek erején, gyengéd átmenetein, értékeik egyensúlyán épül fel. Egy régi és egy modern képsorozat közt akkora az általános külömbség, hogy a legjáratlanabb szem is észreveszi és a laikus is emlékezetébe vési. Az hihetnők, hogy a festésnek ez az uj módja semmi atyafiságot sem tart ama régebbivel. Hisz az első pillanatban a jó uj képeken nem érzünk olyasmit, ami a régibb iskolák műveit jellemezné. Itt valamely nagy változás történt, s ennek eredményei függnek előttünk. Vajjon készen pattant-e elő valamely művész agyából az uj festési mód? Avagy van ennek is családfája, vannak gyökerei, amelyek elágaznak a régi képirás alsóbb rétegeibe?