A virágünnep vége [antikvár]

Még ha egy francia szimbolista költő írta is ezeket a sorokat, Gulácsy képeinek sejtelmessége, írásainak finom poézise és rezdülékeny hangulatisága olyan gyöngéden és egyben lehengerlően úszik be a tudatunkba, mintha ez az "idegen" egyenesen a "reminiszcenciák, dalok, káprázatok, vibrációk" tragikus sorsú festőjének a nevében szólott volna. Mégis: ne bontsuk fel a pusztán mottónak szánt versszak jelentését, ne illesztgessük rá ízenként Gulácsy ködbe vesző vagy a felszikrázó színek csillámlásába burkolt motívumaira, inkább csak szívjuk magunkba azt a mákonyos hangulatot, amelyet ezek az egyszerű, de idegzsongítóan egymás mellé sorjáztatott szavak lehelnek magukból. A "törékeny formák szellemisége" úgyis jelen van minden Gulácsy-műben, csak hát milyen az az emberi-művészi világ, amelyet ezekkel a szétmálló, megfoghatatlan, talányos sorokkal egyáltalán meg lehet idézni? Maga is szétmálló, megfoghatatlan, talányos, mint ahogy Gulácsy személyisége is a csaknem két évtizedre nyúló hosszú pusztulás során szétmállott a téboly "vak nap"-jának enyészetében.