Adorján Attila [antikvár]

NEM TUDOM I DON'T KNOW olaj, vászon | oi I, canvas 180 x 70 ci 1998 1 Mióta Nyikolaj Tarabukin 1923-ban kiáltványa tanúsága szerint azt tűzte ki célul, hogy eljusson „a festő-állványtól a gépig", állandó utópiaként kísértett a táblaképből való kilépés. Újra és újra, egészen Peter Weibel bécsi Bildlicht kiállításáig egyre-másra került kikiáltásra a most már tényleg „legeslegutolsó" festmény. In: Hans Belting: A művészettörténet vége és napjaink kultúrája, 1994. 2 Miközben a legutolsónak hitt képre vetett tekintet is csak feltüzelte a tettvágyat, hogy nem lenne-e mégis diadalmas dolog, ha egy olyan médium terén születne meg valami új győzelem, amit köztudottan nem a modernek találtak fel. Mert a táblaképnek sem a születése, sem pedig a halála nem esik bele a mo-dernitás eddig ismert történetébe, és ez a véget nem érő vég része a modernség mítoszának, amely meg a művészet mítoszainak az egyike. In: Hans Belting: i. m. SZEIFERT JUDIT: SZUBJEKTÍV VALÓSÁG A kortárs (magyar) képző- és iparművészetben, valamint az irodalom területén is széles körben megfigyelhető, hogy az alkotók művészeti példáért illetve inspirációért a múltba nyúlnak vissza. A festőművészek (művészet)történeti, alkotói vizsgálódásainak oka különböző aszerint, hogy a művészet történetéből mit emelnek ki, mivel foglalkoznak; ezek lehetnek fogalmi,mód-szerbeli, műfaji kérdések, illetve kötődhetnek konkrét mesterekhez vagy művekhez. A hagyományokhoz való visszatérés különösen fontossá vált a kilencvenes évek derekán, amikor kikiáltották a „táblakép halálát", és a tradicionális képformátum, valamint a klasszikus festészeti-grafikai műfajok alkalmazását jószerével túlhaladottnak, elavultnak tekintették.1 Mégis akadtak művészek, akik a hagyományok követését, a festészeti technikákban való elmélyülést, a módszerek alapos megismerését és minél sokrétűbb alkalmazását tartották akkor is szem előtt, amikor az nem volt divatos. Azóta kissé megváltozott a helyzet, és elsősorban ismét a nemzetközi diskurzusba való bekapcsolódni vágyás ösztönöz egyre több alkotót, hogy a festészeti tradíciók, a hagyományos festészeti technikák és stílusok újraélesztésére tegyen kísérletet művészetében.2 Különösen a figuratív festészet, a valósághű vagy fotórealista ábrázolás éli világkorát napjainkban. Adorján Attila a kilencvenes évek legelején kezdett a realista ábrázolás lehetőségeivel, festészeti megoldásaival egyre behatóbban foglalkozni, amikor a hiperrealizmus „nagy öregjei" már nem, vagy éppen akkor nem voltak a figyelem középpontjában, a napjainkban feltörekvő, fiatal realista festők pedig még nem jelentek meg, vagy nem ebben a felfogásban alkották műveiket. Tehát nem a legújabb realista festészeti trend „áldozataként" foglalkozik a valósághű ábrázolással. Nem divatból. Festészete első ránézésre a hiper- vagy fotórealizmus tradícióját éleszti újjá. De ez csak látszólagos. Egyrészt az ő festészeti hagyományokhoz való visszanyúlása sokrétűbb, nem szűkíthető le az előbb említett irányzatra. Másrészt festészeti, technikai kísérletei (például az emulziós eljárás, pasztell) által a hagyományos táblaképet és a klasszikus műfajokat meg is újítja művészetében. Ha a hiperrealizmus főbb jellemzőit tekintjük, akkor pontosan meghatározhatók azok a pontok, amelyek összekapcsolják, illetve azok is, amelyek elválasztják Adorján Attila festészetét a klasszikus hiperrealista szemlélettől. A hiperrealizmusnak és fotórealizmusnak egyaránt nevezett képzőművészeti irányzat a hatvanas évek vége felé tűnt fel. A konceptuális művészettel és az azzal rokon törekvésekkel polemizálva, az irányzat képviselői a valóság objektív, személytelen, hűvös megjelenítését tűzték ki célul. Adorján Attila ettől a realista festésmódtól fokozatosan