Az ember tragédiája [antikvár]

ELŐSZÓ A 22. KIADÁSHOZSZÁZ ESZTENDEJE, hogy Madách Imre megszületett: olvasd újra művét s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás; korod és életed legégetőbb problémáival találkozol; szédülten és remegő ujjakkal teszed le a könyvet. A versek, amik nehézkesek és avultak voltak megírásuk napján, frissek ma, mintha tegnap keltek volna: mint némely sütemény, mely szárazon és keményen jön ki a sütőből, frisseséget nyer az idő fürdejében. De Madách remeke máshogyan friss, mint egyéb monumentumai az irodalomnak. Azokat a forma örök öröme tartja fenn ; eszméik koruk eszméi s úgy hatnak reánk, mint a homok, melyet a léghajó visz: valami az alacsony földből, ahonnan érkezett, mennél kevesebbet cipel belőle, annál messzebb szállhat. A szépség minden koré és avulhatatlan ; a gondolat a századok múzeumi bélyegét viseli, még a legnagyobbaknál is. Madáchnál másként van: itt a tartalom az örök; s az eszme nem csupán téma és anyag, hanem maga a hímzés és bűvölet. Ebben az értelemben azt lehet mondani: Madách költeménye az egyetlen igazában filozófiai költemény a világirodalomban.