Az én mesém 7. [antikvár]

Hottó „Mindannyian egyetlen dologért voltak itt. Hogy lássanak egy csodát. Egy olyan csodát, ami évente egyszer történik meg. Amit mindig egyedül október utolsó napjának utolsó percében láthatnak. A fekete hajú lány pálcájából először színes szikrák szöktek elő, csillámporként táncolva a levegőben, majd néhány tekergőző, zöld csóva. Végül egy narancssárga fénynyaláb tört utat magának, a sötét égbolt, a vörös hold felé igyekezve. Bonyolult íveket és kanyarokat írt a levegőbe, hogy aztán ezernyi ragyogó porszemet vessen a sikátorban állókra. Ezek után mindenki elővette a saját pálcáját. Minden férfi, nő és gyerek. Egy személyként emelték a fiirábbnál furább varázsló eszközöket, hogy a saját fényüket is a magasba küldhessék. A színek egyetlen hatalmas kavalkáddá álltak össze, néha felöltöttek valamilyen alakot, de többnyire csak örvénylettek, kavarogtak. Mint a lelkek apró szilánkjai a végtelen világban, egymásnak ütköztek, aaloltak, csatáztak, nevettek és búsultak, szikrák^at szórtak vagy villámot vetettek, táncoltak vagy fáradtan a mélybe hulltak, hogy aztán egy másik fény, egy másik terát visszahúzza őket a csillagok közé. A legvarázslatosabb esemény maga a varázslat volt. Mert a varázslat ugyanúgy megvan egy apró, fekete macskában, mint egy fiatal lányban, egy idős férfiban, egy csecsemőben, egy megfáradt édesanyában, egy apró kis sziláában." Részlet a feülöD Jgl'S ?^roküS ?^Dgtt fefegte TOg'CSfeg' című meséjéből, amelyet mesekönyvünk mottójául választottunk. fs^zölts: Qógg» l^m^dsU feülöDcfy^s illmztféiöf