Bér Rudolf [antikvár]

A művész kisfiával. Balatonon 1976-ban paci a homokozó felett Immáron három évtizede ismerem. Rendkívül összetett, nehéz, szenvedélyes ember. Egy olyan alkotó, akinél a hivatás és a magánélet soha nem vált igazán szét. vagyis a mű-terem és a lak-tér mindig ugyanaz volt. Egyszerre volt jelen e térben a Leonardó-i örökség és - már a 70-es években is. a gyermekjátékaink felett - hangosan hallatta hangját a „Forgószínpad" a "-+1 -4-7-49 méteres rövidhullámon. Ez volt a mi közös együtt rajzolásunk, együtt festésünk ideje, amit ezután a soha unalmassá nem váló „művészet, esztétikum, erkölcs" monológok követtek. Mindezt csak színesítette és megerősítette, aláhúzta a példátlan baráti kör - Kolozsvári Grandpierre Emil, Béres Jenő, Szentgyörgvi Kornél. Szalay Károly. Kárteszi Mihály. Maruska, Eugenio Amadori, Manlio Manvati. Max etc- állandó „élő, vitázó, vibráló'" jelenléte. Az a számtalan közös alkotóházi beutalás - Szigliget, Zsennye — ahol folyamatos volt a délelőtti és késődélutáni munka-korrektúra, hol az arborétumokban, hol a Királyné lábánál vagy pedig a szeretett Balatonban állva, mind felejthetetlenek számomra! Mindig partnerként, társként éreztem magam mellett-mögött Öt, mint ahogyan érzem ezt ma 2004-ben is. Ez volt, van és lesz mindig az én Mesteriskolám, hiszen nem másról írok, mint a nagyon szeretett Édesapámról-Maestrómról. A kiemelkedő, közös, intenzív együttlétek legfontosabb állomása '87-re esett: Rómába vitt, a művelt világ leg-leg városába. Ahogy mondani szokták, ÍJetre-pályára szóló két hét volt. Múzeumból templomba, bazilikából etruszk emlékekhez, a Forum Romanurntól pedig pihenni a Fellini-s Tivoliba mentünk Reggeltől késő estig koptattuk az antik „cittá eterna" köveit. Aztán jött 1989. A Mamánk és Dani elvesztése utáni űr borzalmas zűrt is hagyott maga után. Számomra egyértelmű menedéket jelentett a művészet. Papa végig mellettem állt és támogatott, csakúgy mint a Selvatici család. Renata, Silvio és Massimo odaadó keresztényi igaz barátsága immáron fél évszázada erősíti a hitet bennünk, hogy van értelme a továbbnak, hogy soha nem szabad feladni, mert a földi lét egy óriási kincs és végtelen lehetőség. Ez a mediterrán életigenlés a mai napig erőt és bíztatást ad a munkában és a családi életben egyaránt. Az immáron másod-generációs varázslatos lelki kapcsolat Papa piktúráját is meghatározza. Óhatatlanul belénkivódott romagnai családunk valódi Itáliai életszemlélete. 1991-ben Bea esküvője apropóján a második nagy közös tanulmányút következett: Paris. A testi-lelki gyermekkori jó barát, Csernus Tibor festőművész személyes megismerése és a vele a mai napig tartó átöröklött bensőséges viszony, segítette egy mindhármunkban közös emberiművészi hang kialakulását. Minden kezdett teljesen megvilágosodni. Velázquez, Manet, Picasso! Egyértelmű, magától értetődő emberi érzés uralkodott el bennem. A saját hang mielőbbi megtalálását megerősítő Párizst és a tradíciók elhagyhatatlanságát súgó Rómát is Neki köszönhetem. Ekkor lépett be az életünkbe Gilda. 0 volt az az intelligens társ, múzsa és barát, aki mellett új irányt tudott venni Papa művészete. Rendkívül kiegyensúlyozott, szép kapcsolatban éltek, éltünk. Ezek voltak a boldog Velence-i, Bécs-i esztendők. Az én váram bástyái ezek volnának. ahol a múlt-jelen-jövő egyaránt, Papámat, Bér Rudolf Munkácsy-díjas, az Accademia Pltalia aranydíjas festőművészét dicséri és hálára kötelez! Sok boldogságot és hosszú termékeny alkotó éveket kívánok és nem utolsósorban: Grazié di tutto! Rudino