Biai Simon István [antikvár]

Ki látta őt, az igazi arcát? Ki ismeri az alkotó embert igazán? Istenülő vágyaiba ki látott? A „vakszívűek" és a "hidegszeműek" bizonyára nem. A mesebeli legkisebb fiú eljött a biai gyermekvilágból. Vajon szarvassá változott-e? Anyjának, az Édesnek kellene itt megszólalnia: ő látta születésétől fogva királyfinak, táltosnak, mágusnak, nagyratörő álmok prófétájának. A művészet, akár a halál „átruházhatatlan" — ahogyan Heidegger mondja. Ha van indíték, belső erő a létrejöttéhez, és az némi kifejezőkészséggel párosul: megszületik a mű. De ezer és ezer, megfejthetetlen és titokzatos szálból szövődik. Távoli, beláthatatlan forrásból táplálkozik. Az ősök ritmusa az. És a mai küldött, a késői utód, annyi mulasztások és tévedések és kísérletezések után itt áll előttünk. Szíve nappá lett, sugaras özönné, s a porszem is felfénylett sugarán — ahogyan talán Rilke fogalmazta. Álomból és valóságból szőtt köntös Simon-mágus festőköpönyege. Létezése árnyék a fény mögött. Sorsa a megszületésre, a győzelemre, az örömre várók ezeréves sorsa. A megalázottaké és a megszomorítottaké. Kosztolányi számadásának büszke hőse. De álarcos. Bátor és büszke és álmot dédelgető hős. A várakozók, a készülődök és az útra máris készek boldogsága az övé. Csak az övéké. Akkor és ott született, amikor és ahol a világrenddé lett hazugság (Kafka) kibontotta szárnyait. A huszadik század közepén, történelmi sorsfordulók idején. Menekülni kényszerült az ármány elől. Hová lehetett? Legbiztosabbnak látszott a múlt és a magány.