Boromisza Tibor önéletrajzi feljegyzései [antikvár]

PÁLYATÖRTÉNET ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBAN „Mindig gyanús, ha egy festő írni kezd, írásban is rögzíti ars poeticáját vagy megírja életútját. Jogos az ellenérzés: a festő fessen - művei megítélését hagyja a művészetkritikára és az utókorra. Mi késztet mégis egy festőt életútja megírására? Úgy érzi vajon, hogy műveiben nem tudta kifejezni magát? Mi készteti a gyakran önmarcangoló feltárulkozásra? Önigazolási kényszer vagy pedig művészi exhibicionizmus? A művészek ars poeticáját, önéletrajzi feljegyzéseit olvasva nemigen található általánosítható indok, minden esetben konkrét tényeken alapulhat csak a magyarázat. Ám bármilyen pszichikai indíték játszik is közre az ars poeticák és önéletírások létrejöttében, ezeknek az írásoknak művészettörténeti forrásértéke felbecsülhetetlen. Gyakran irodalmi szempontból is remekművek; vagy pedig épp azért, mert nem hivatásos írók írták, stílusuk gyakran ízesen egyéni, tele olyan fordulattal, amilyent a hivatásos írók nemigen mernek leírni. Természetesen a művészek önreflexióit nem lehet elfogadni teljesen megbízható történeti forrásként, a létrejött mű nem mindig felel meg alkotója szándékainak. A művészek írói munkássága általában a létrejött életmű szubjektív interpretációja, a szándék és a megvalósulás közti hasadék átívelési kísérlete, a megalkotott életmű párhuzamos jelensége. Joggal jegyezte meg a modern művészettörténet-írás egyik legnagyobb alakja, Erwin Panofsky, hogy egy művész írásbeli megnyilvánulásait öntörvényű alkotásnak kell tekintenünk, és éppúgy interpretálni kell őket, mint műveiket. Minden művészéletrajzot tehát önmagában kell értelmezni!'n