Borsszem Jankó és társai [antikvár]

Borsszem Jankóról, Kakas Mártonról, Mokány Berciről, Bolond Istókról és még közel száz más, a XIX. században többé-kevésbé fogalommá vált figuráról, az őket megteremtő lapokról, ezek írásairól, karikatúráiról és szerzőiről szól ez a könyv. Néhány név ma is ismerősen cseng, ám többségük már homályba veszett.A neves írók és művészek rövid, alkalmi kirándulásuk eredményeként jelentek meg az élclapokban. Az állandó szerzők egyik része annyira vitte, hogy irodalomtörténetírásunk említést tesz róluk, nagyobbik részükre senki sem emlékszik. A karikaturisták közül alig néhánynak a neve maradt fenn - az is többnyire anélkül, hogy jelentősebb alkotást fűzhetnénk hozzájuk. Ám közösen mégiscsak megteremtettek egy olyan sajtóműfajt, mely máig sem veszített népszerűségéből, és több olyan vicctípust, mely később szépirodalmunkban is helyet kapott. (A lapokról és tartalmukról szólva megőrizzük az akkor használatos élc kifejezést, mert ódon zamatával alkalmas arra, hogy a német eredetű vicc szóval szembeállítva - amelynek magyarítására született a reformkor végén -, érzékeltesse a kettő közti különbséget, eltéréseket is.)Közel fél évszázad alatt 1848 és az 1890-es évek között kialakult polgárjogot nyert és közkedvelt lett Magyarországon az élclap sajtótípusa. Ezt az utat az időrendnek megfelelően járjuk végig. Az élclapok múltjában is világosan elkülönül három olyan periódus, amely nagyjából egybevág a történelmi időszakfelosztással. Az önkényuralom, a dualizmus korának első, közel egy évtizede és a Tisza Kálmán-korszak alkotja itt is az általános kereteket. Mindhárom korszakra más-más élclaptípus volt jellemző: Az elsőre az irodalmias-anekdotázó, a következőre a politikai, s bár ez továbbra is megtartotta fontosságát, a harmadik korszakra már kialakult a jövő szempontjából jelentős új típus, a szalon élclap. A karikaturistákkal és az élctípusokkal az időrendi ismertetést követően egy-egy önálló fejezetben foglalkozunk.