Courbet [antikvár]

Részlet a kötetből:Courbet életének, művészetének vizsgálata felveti előttünk a problémát: miért jelentős ma számunkra festészete, művészi és emberi magatartása? A válasz, melyet egy életmű vizsgálatán keresztül kívánunk megadni, igen egyszerűnek tűnik: az 1848-as francia forradalom, az 1871-es párisi Kommün harcosa a mi művészünk. Azonban mit jelent ez számunkra, mi a döntő jelentősége művészetének, mi volt az ő egyéni művészi érdeme, amit az emberi társadalom haladásáért tett? Alkotásainak bemutatásával ezt a problémát kell megvilágítanunk, erre a kérdésre kell feleletet adnunk. Courbet forradalmár volt, a szó valódi értelmében, mert a forradalmiság jellemző sajátságait hordozta magában. Kora reakciós eszméivel mindvégig konstruktív módon szembenállott, soha sem az anarchisták romboló lázadása, hanem a forradalmár új világot építő akarata nyilvánult meg tetteiben. Harcolt jelenének reakciós tábora ellen, de tisztában volt azzal, mi az új, amit helyébe akar állítani és tudta azt is - kortársai között talán legvilágosabban látva, - hogy az új művészetnek a mult értékeire kell épülnie. Harcosan, megalkuvást nem ismerve állt művészi igaza mellé akkor is, ha ez megvetést váltott ki a második császárság előkelőinek köréből és el nem ismerést, napi pénzgondokat eredményezett is. Forradalmisága nem volt soha felületes, nem a témaválasztás olcsó megoldásával akart az igazságért harcolni, hanem a valóság minél mélyebb megismerésével és minél igazabb bemutatásával. E probléma a művész oeuvre-jén keresztül a legmélyebb tartalmi kérdésekhez vezet, mellyel művei tárgyalásánál részletesen foglalkozunk. A magyar művészettörténet rendkívül mostohán bánt Courbet-va). Életét, fejlődését, jelentőségét értékelő monográfia idehaza még nem készült róla, kivéve Lázár Béla munkáját, amely azonban francia nyelven jelent meg. Ennek okát megvilágítja a magyar művészet utolsó néhány évtizede. A századvég magyar művészei az impresszionista Párissal ismerkedtek meg, ahol Courbet művészetét már múltnak tekintették. Bár némely körben tisztelet övezte emlékét, de a valóságot hűen tükröző művészi felfogásával már nem értettek egyet. Az új művészet a kritika elé új követelményeket állított és a történetírás is megfeledkezett Courbet művészetéről. A két világháború között pedig nem volt szükséges olyan hagyomány előtérbe állítása, amely a munkásosztály harcát hirdette, a valóság leplezetlen feltárását követelte. A fasizmusnak veszélyes volt olyan emberről beszélni, aki vezére volt az első proletárforradalomnak, aki az elnyomott népek közötti harcos összefogást hirdette, aki a hivatalos művészetpolitikával szemben a realizmus jelszavát tűzte zászlajára.